TUNÉZIA 2007

Kicsit megtoldottuk a nyarat egy októberi nyaralással. Irány Tunézia! 2007. 10.25-én délután indultunk, este 7-re érkeztünk meg Monastirba. Bebi nagyon élvezte élete első repülését. Elfoglaltuk a szállást, Sousse-ban az El Hana Residence hotelben kaptunk tengerre néző szobákat, mi hárman hatalmasat, a Hörmi valahol a felettünk lévő emeleten lakott. Este még sétáltunk kicsit, élveztük a langyos tengerparti éjszakát.

 

A tenger már nem volt túl meleg, én max. térdig sétáltam néha bele, a fiúk többször is fürödtek. A strand közvetlen a szálloda előtt volt, kényelmesen lesétálhattunk bármikor.

Egyik nap gyönyörű napsütésben mentünk le, aztán megnézhettük, hogyan jön a hirtelen tengeri vihar. Először hatalmas hullámok érkeztek, elmosva a parton a fürdőzőket, napozókat, ágyakat, táskákat, telefonokat, fényképezőgépeket… elég vicces volt. Szegény Bebi pont a tengernek háttal homokozott, amikor egy hullámot kapott hátulról, repült vele pár métert előre. Aztán elfeketedett az ég, mi pedig rohantunk fel a szobába, és az ablakból néztük a hatalmas zuhit.

Egy másik alkalommal megismerkedtünk a parti arab árusokkal…. Fiatal gyerekek árultak valami édes olajos fánkfélét, az egyik pont minket talált meg. Ketten voltunk csak a Bebivel, nálam éppen egy vas sem volt, minek vinnék pénztárcát a partra. Hosszas alkudozás után azt mondta, csak egyet szeretne kóstolóba adni a gyereknek, és a kezébe gyömöszölte, aki szegény már kézzel-lábbal tiltakozottt, végül evett belőle egy falatot, de annyira meredek volt az avas, édes, halízű bigyó, hogy egyikünk sem tudta megenni, az árus fiú viszont eltűnt… egészen addig, amíg apa és a Hörmi megkérkeztek, akkor visszajött ő is, és valami elképesztő összeget követelt azért a szarért… Szerencsére ez talán még az első napon történt, így mindjárt túlestünk a bosszankodáson, és többet nem estünk hasonló csapdába.

Városnéző kisbusszal (vonatnak álcázva) elmentünk Port El Kantaoui-ba. Körbesétáltuk a kikötőt, nézelődtünk a gyönyörú parkban, csináltunk rengeteg fényképet, és főleg irígykedtünk a jachtokat csodálva. (Később a Hörmi ezt a túrát megismételte egyedül, hogy pótolhassa a hiányzó képeit J.)

  

Némi tanakodás után beneveztünk a kétnapos országjáró túrára is. Nem voltunk biztosak benne, hogy jó ötlet a Bendegúzzal két napot buszon tölteni, de végül nem bántuk meg, sőt ő is láthatóan élvezte, a buszon sem unatkozott, szokásához híven folyamatosan ismerkedett, és előadásokat tartott a M. Ádámról… 

 Kezdetnek az uticél El Jem-ben az Amfiteatrum volt. Kaptunk egy kevés időt körbenézni, így felmásztunk amennyire lehetett, és lementünk a porond alá is. Sfaxon és Gabesen keresztül eljutottunk Matmataba, ahol megebédeltünk egy étteremben – stílusosan kuszkuszt J. Megcsodáltuk a berbereket a barlanglakásaikban, és a mai napig sem tudjuk eldönteni, hogy az csak a „munkahelyük”, vagy valóban az otthonuk. A csoport nagyrésze az előbbire szavazott. Délután tevegeltünk a Douz oázisban, kaptunk egy roppant értékes oklevelet, amire titkosírással valószínűleg azt írták, hogy ez a hülye sznob túristáké. Hogy mindenképp látni is lehessen ezt rajtunk, még fel is kellett öltöznünk „igazi” tevegelős jelmezbe. Viszont kár lett volna kihagyni a látványt, ahol pici képet kaphattunk arról, milyen is lehet valójában a sivatag, és mostmár tudjuk milyen is az igazán finomszemű homok. Azért jó volt. Estére megérkeztünk Keblilibe, ahol az éjszakai szállásunk volt. Na az volt az igazi meglepetés! A semmi közepén egy olyan szálloda, ami tökéletes volt! Ott szívesebben töltöttem volna ezt a pár napot, mint az eredeti szállásunkon! Igazán gyönyörű teliholdas éjszakánk volt, hangulatos bár, a szálloda közepén úszómedence (jéghideg vízzel), vízesés, virágzó bokrok, nagyon szép kertben. Sajnos nem sikerült túl jó képeket készítenem róla.

 

 

Másnap a terv az volt, hogy a Chott el Jeriden sósivatagban (egy kiszáradt sóstó) nézzük meg a napfelkeltét, de sajnos ez nem sikerült. Azért így is érdekes volt, gyűjtöttünk némi kis sót, ha esetleg szükségünk lenne rá valahol, valamikor…. Csak ne lenne olyan szürke. Ja, és itt láttam életem eddigi legviccesebb nyilvános wc-jét, a semmi közepén. 

 

Aztán Tozeurban lovaskocsikázás következett egy datolyapálma oázisban. Megnéztük, ahogy egy bácsika 

                     

felmászik a pálmára, aztán ugrabugrál rajta. Többen kísértésbe estek, de senki sem tudta töredékét sem utána csinálni. Közben folyamatosan datolyát eszegettünk. A Hörmi pedig unalmában formatálta a memória kártyáját, letörölve minden addigi képet. Innen jeepekkel mentünk tovább az Atlasz hegységbe, ez nagyon élvezetes szakasza volt a túrának. Szó se róla a sofőrök is jól szórakoztak, végig versenyezve. Persze lehet, hogy ez is a show része volt, de azért azt hiszem élveztük. Én főleg, mivel elől ültem a Bebivel, a többiek meg hátul, mint a heringek J. Látványos volt, ahogy közeledtünk a hegyekhez, aztán jöttek az izgalmas szerpentinek, majd megálltunk valahol magasan egy kilátó-büfé féle helynél, ahol megkóstoltuk …. a nem jut eszembe … az erjesztett pálmalevet, és elképesztően 

fújt a szél. Aztán elmentünk egy oázishoz, amit nem igazán tudok hűen leírni azt hiszem. Vörös sziklák között átmásztunk egy romváros-félén, aztán lesétáltunk egy hosszú lépcsőn, és olyan látvány tárult elénk, amilyet eddig csak a filmeken láttam. Egy ici-pici tó, elképesztő türkiz színben, apró vízesés, hangulatosan kiépített sétaút pálmákkal – minden talán csak pár száz méter, de annyira gyönyörű! Megnéztünk még egy várost, ami ----- miért is ???? ---- már lakatlan, viszont nagyon jó állapotban megmaradt, majd Metlaouiban találkoztunk a busszal, ebédeltünk, aztán Kairouanban megnézhettük a mecsetet (kívülről….) és egy szőnyegkészítő műhelyt (belülről). Szó se róla, tényleg gyönyörű szőnyegek voltak, de megint nem estünk kísértésbe. (Pontosabban én mindig kísértésbe esnék….)

Vagy sivatag, vagy kopár hegyek... de látványos!

Már szinte giccs....

  

 

Ezen a túrán az idegenvezetőnk egy magyar lány volt, aki pár éve Tunéziában él. Nagyon kedves és segítőkész volt, a két nap alatt rengeteget mesélt nekünk a látnivalókon kívül az ország szokásairól is. Elmesélte pl. milyen egy esküvő Tunéziában, általában hogy élnek az emberek, mesélt a politikáról, hétköznapokról és ünnepekről- szóval szerencsénk volt vele.

  

Egy napot arra szántunk, hogy megnézzük Sousse-t, az óvárost, a bazárt, a kikötőt, és sétálunk egy jót. Tetszik a nyugodtnak tűnő életmódjuk, ahogy békésen üldögélnek esténként a kávézók teraszán. Találtunk egy „italdiszkontot”, amin nagyon jól szórakoztunk, aztán jól be is vásároltunk. Jóval olcsóbb volt a sör, mint bárhol a városban, sőt vettünk tunéziai bort is.

   

   

  

 

A fiúk kipróbálták a szálloda uszodáját is. Azt mondják, amíg bele nem mentek a vízbe, csodálkoztak, hogy miért üres a medence. Aztán már azon csodálkoztak, hogy nem úszkálnak benne jégtáblák.

    

 Az utolsó napon ismét csoportos úton voltunk. Először megnéztük a Bardo Múzeumot, ahol hatalmas római kori mozaikgyűjtemény van, aztán a tuniszi Medinában töltöttünk egy kis időt. Itt sikerült is elkésnünk a találkozóról, mert nem találtuk meg a buszt, viszont a piacon ettünk valami nagyon finom péksütit. A tengerparton megálltunk egy étteremnél ebédelni, majd Kartagoba mentünk. Miután megnéztük a romokat és felszálltunk a buszra, a Bebi rosszul lett, összehányt mindent – és természetesen nem vittünk semmi váltóruhát… Innen szinte csak erről szólt az utunk, szegény nagyon rosszul volt ezután napokig (pontosabban három hétig). Még elmentünk Sidi Bou Saidba, ami egy nagyon szép   kis művészváros, talán Szentendréhez hasonlíthatnánk, de itt szegényt már szinte végig vinni kellett. Viszont itt is kiderült, milyen segítőkészek az emberek, és mennyire szeretik a gyerekeket, amit egyébként végig tapasztalhattunk.

 

Karthago

Karthago

...és még mindig

Sidi Bou Said

Ezen az úton tunéziai idegenvezetőnk volt, aki Magyarországon tanult, és nagyon jól beszélt magyarul. Tőle is sok érdekeset megtudtunk az országról, szintén nagyon kedves és segítőkész volt. Nekem a legszimpatikusabb az volt, amikor az idegenvezetőnk a „Tunézia a tunéziaiaké” hozzáállásukról mesél, hogy nem adják el az országot, igyekeznek összetartani és a hazájuk javát nézni, munkalehetőségekben is a tunéziaiaké az elsőbbség. Nem engedik be a multikat, ha azok nem fogadják el az ő adótörvényeiket, semmilyen kiváltságot és kedvezményt nem élveznek. Útközben sokszor láthattuk a rendezett olajfaligeteiket, amiket kerítés gyanánt hatalmas kaktuszok választanak el egymástól. Érdekes ország, ahol a sivatagot megművelt földek és ligetek váltják fel, néhol igazán csodálatos növényeket láttunk a kertekben is.

Az eredeti utiterv szerint utolsó nap délután indultunk volna haza, ehhez képest, este azt mondták, másnap 9 körül indul vissza a gépünk, ami aztán hajnal háromra módosult. A Hörmi felhívta a kinti utazási iroda képviselőjét, sikerült jól össze is veszni vele, közölte velünk, hogy forduljunk nyugodtan ügyvédhez, jobb jogi képviselőik úgyis nekik vannak, örüljünk, hogy ennyit is ott lehettünk…. Szép. Így módosult a nyolc nap hétre… Ráadásul teljesen véletlen tudtuk meg, hogy változott az utiterv. Kérdeztük a szállodában, hogy kapunk-e valami útravalót, hát úgy néztek ránk, mintha ha holdról jöttünk volna. Bár alapjáraton nekünk még aznap reggeli járt volna – szóval némi vita után azt mondták, csomagoljunk magunknak valamit a vacsoránál!!! Na hát ez milyen égő! Szóval utolsó este még gyorsan rohantunk egy vásárlókört a Hörmivel, apa maradt a szállodában a teljesen kimerült Bebivel. Hajnalban pedig hosszú időt tölthettünk a repülőtéren, viszont reggelire már itthon is voltunk (2007.11.01.).

az utolsó kép

Összességében jó út volt, kellemes élményekkel. A Hörmi végig szolgáltatta a híreket az utitársainkról, legalább annyit érdekességet megtudtunk róluk, mint Tunéziáról J. A kajáknál megállapítottuk, hogy a németeknél senki sem tud gusztustalanabbul enni és viselkedni, de a magyarok is szokás szerint mindent tudtak fikázni. Mi jó sok olivát és gránátalmát ettünk, de a nagy kedvencem a csülökpörkölt volt sárgabarack befőttel, meg valami szörnyű kinézetű piskótaféle – a látvány mindkét esetben meglepő volt, az íze viszont annál jobb. Persze hogy teljes legyen a kép apa és én is rosszul lettünk egy-egy napra valamitől, de a Bebi három hétig volt beteg, a Hörminek viszont kutya baja sem volt. Ilyen igazságtalan az élet! J

Utcaképek

 

Strandidő

 

Na ez a bizonyos italdiszkont .... Fekete vastag szatyrot adnak az italhoz, úgy lehet kihozni az "üzletből". 

Bendegúz az utcazenész. Komolyan gondolta,
hogy megkeresheti így a furulyája árát. Ez 
ugyan nem sikerült, viszont sokan megálltak
"beszélgetni" vele, és próbálták tanítgatni a 
hangszer használatára. Talán a vírus is itt ta-
lálta meg.... 

 

VAMA VECHE 2006

2006. 08. 17-27.

… egyszer a Béla azt mondta, ha igazi bulis nyaralást akarunk, nézzük meg Vama Vechet. És mi akartunk.

haladunk a "festői" úton

Hajnalban indultunk a Hörmi kocsijával, elöl a „nagyfiúk”, hátul én a kicsikkel. Az utiterv szerint 1100 km állt előttünk, tehát kb. 21 óra autókázás. Arra gondoltunk, vezetünk hárman felváltva, így talán másnap délelőtt odaérünk, de végül végig a taxisunk vállalta magára a sofőrködést. Mivel igyekezni akartunk, nem tartottunk túl sok pihenőt útközben. Tehát ugrottak a cigiszüneteim, nyomorogtam a hátsó ülésen, szerintem sosem álltunk meg pisilni… szóval egy idő után nekem már rémálom volt ez az utazás. Így akkor sem tudtam kellő lelkesedéssel tiltakozni, amikor valahol Petrosani környékén a fiúk felvetették, hogy innen van egy rövidebb út (ez ugye Erdélyben mindig izgalmast is jelentJ), ráadásul a Hörmi térképe zölddel jelöli, tehát „festői” – talán próbáljuk meg. (7/A út a Fogarasokon keresztül) Szó se róla, festői volt… Csak annyira szar, hogy arra már nem maradt idő, hogy megálljunk pár percre „szükségletelni”, esetleg fényképezni, ha már „festői” – így is kb. 20 km/h-val haladtunk. Vicces volt, ahogy száguldó Daciák előznek meg minket, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után. Szóval szépen ránkesteledett.. A környéken több helyen láttunk a patak partján kempingezőket, mi is tanakodtunk rajta, de szerencsére beértünk egy hegyi faluba, Voineasaba, ahol még szállást is sikerült találnunk. Megismerkedtünk az egyetlen lakótársunkkal is – egy román fiatalember volt Bukarest környékéről -, akivel később lementünk kocsmázni. Érdekes beszélgetéseket folytattunk vele – jobb híján kézzel-lábbal J

Reggel továbbindultunk „festői” utunkon, és valahogy elvergődtünk Pitestiig, onnan pedig szinte már száguldottunk Bukarestig. Itt ismét volt egy kis lassítás, hosszú kilométereket araszoltunk putrik mellett végig, elképesztő dög- és égett gumiszagban, felváltva kordék, Daciák és luxusautók társaságában – ez volt a körgyűrű J, de utána autópálya Fetestiig. Konstancában inkább kihagytuk a tengerpart megcsodálását, a nagyrésze ugyanis lakótelep, kikötő, hajógyár… stb, és siettünk közelgő uticélunkhoz.

Este fél hét körül érkeztünk meg, és először nem is voltunk benne biztosak, hogy jó helyen járunk, aztán végre rátaláltunk. Homokos tengerpart kilométereken keresztül, egyik végén a konstancai hajógyár, másikon a határőrök ücsörögtek műanyag kerti bútorokon, napernyő alatt. És ez az egész egy hatalmas hippy feeling! Felállítottuk a sátrat közel a határhoz, és nagyon közel a tengerhez egy magaslaton, ahonnan gyönyörű kilátásunk volt – éppen a naplementére. Fizettünk is valami minimális összeget a sátorozásért, de már ki emlékszik rá? Bár a sátoron talán még mindig ott van a cetli J.

fürdés naplementében / kilátás reggel

És Vama Veche! Ódákat tudnék zengeni róla, mindig ilyen helyre vágytam nyaralni, pedig annyira nincs semmi, csak az az életforma! Amíg a szem ellát csak a tenger és a pusztaság, sátorerdő és vidám emberek. Azon a hatalmas területen szinte semmi árnyék (és legalább 35-40 fok!), két nyilvános wc (némi jóindulattal…), és még nyilvánosabb több hektáron J. Este élőzene a színpadon, kocsma kocsma hátán (és viszonylag olcsók), kirakodóvásár és szinte mindenhol rock szólt! Meglepően sok luxusautó, bérelhető kajakok, egy hajóroncs, amit nappal elleptek az emberek, napsütés és tenger, tenger, tenger! Két autóban töltött nap után igazi Hawaii volt!

via vama veche / hippy szemetes

Beeveztünk a hajóroncshoz, ahol a Pipi azonnal belelkesült, hogy milyen magasról ugrálhat fejeseket, engem meg vert a víz a hatalmas rozsdás roncsot látva, de annyi ember ugrált róla, hogy gondoltam: egyszer élünk! – és én is felmásztam. Aztán ácsorogtam egy izén, bámultam lefelé a nagy mélységbe, és nem bírtam elszánni magam… mögöttem meg gyűltek az emberek, morgolódtak és elégedetlenkedtek, amíg a kisfiam le nem segített. És marha jó érzés volt, csak nagyon rövid – persze nem próbáltam meg még egyszer. Nemsoká viszont jöttek a vizirendőrök – vagy valami hasonló – és elzavarták az embereket, akik pár perc múlva persze újra ott voltak.

Minden nap többször találkoztunk egy öreg nénikével, aki csoki barnára volt sülve, sétált egész nap a strandon a piros tangájában, és láthatólag mást sem csinált, csak élvezte az életet. És mindig mosolygott.

A szomszéd sátorban egy román család lakott, akik láthatóan utáltak minket. Rendszeresen volt valami, amiért ránkszóltak, vagy éppen pofákat vágtak ránk, egész addig, amíg a Bebi meg nem ismerkedett velük. Itt sem különösebben zavarta, hogy se őt nem értik, se ő nem ért egy szót sem, folyamatosan „barátkozott”… így a végén még el is búcsúztunk egymástól. Egyébként csak első este láttunk egy magyar rendszámú autót, de reggelre az is elment.

Mindig terveztem, hogy írok egy fejezetet az utazások alkalmával felfedezett klotyókról, na ezen az úton bőven jött hozzá „élmény”. Itt pl. a rendes reggeli program az volt, hogy az emberek elindultak papírtekercsekkel felszerelkezve az út túloldalára, aztán bolyongtak a mezőn a kupacokat kerülgetve. A parttal párhuzamosan fut a földút, tenger felőli oldalán a sátorváros, másik oldal végig a „wc”. Bokor óne. A látvány – és a használati élmény – leírhatatlan J. Aztán ott van a két hivatalos wc, amiből az egyiket sosem találtunk nyitva, a másik elég messze volt, viszont itt 1 Leiért lehetett ivóvizet venni. Bármennyit ugyanannyiért, és a használati díj is ennyi volt. Először elsétáltam a Bebivel, hogy fogat is moshassunk valahol. Úgy tűnt, ez csak pár cölöp náddal körbekerítve, később jöttem rá, hogy van itt három wc, meg három zuhanyzó és egy mosdókagyló kívül, itt ül a nénike. Kb. el tudtam mutogatni, hogy szeretnék vizet venni, fogat mosni, és wc-re menni. Ő meg folyamatosan mutogatott a lábamra, és nem értettem mit akar, aztán levette a papucsát rátuszkolta a lábamra, és belökött a wc fülkébe – na akkor már értettem, hogy talán nem mezítláb kellett volna jönnöm! Bár meglepően tiszta volt, azért mégis taposós…. Amikor kijöttem, benézett utánam, és valamiért elkezdett szidni, de ezt sem nagyon értettem, gondolom elég bugyután bámulhattam rá, mert megmutatta, hogy illik kitakarítani magam után. Ah! Az a rohadt civilizálatlan Közép-Európa! Na mindegy, ezt is megtanultam, és hogy a papírt nem dobom bele, azért van ott a szemetes. Persze a végén tudtomra adta, hogy semmi gáz, jó vagyok nála a kölykömmel együtt, jöjjünk máskor is J. (Aztán legközelebb már nem kért pénzt tőlünk a vízért.) Egyébként meg tengerre néző wc volt, már ezért megérte! Na igen, biztos jellemző, hogy nekem ezek a vidám emlékek, viszont a Hörmi pont ettől akadt ki…

…. szóval másnap már pedzegette, hogy tovább kéne állnunk, vagy keresni valami civilizált szállást. Amitől persze én háborodtam fel baromira, de ők győztek. Délelőtt elindultak a Pipivel, hogy „átsétálnak” Bulgáriába körülnézni. Egy szál fürdőgatyában. Kicsit később visszajöttek az útlevelükért (mert annyira még nem Európa), meg papucsért (mert annyira már forró volt a talaj). Ez a kis séta majdnem egy napig tartott…. Elmondásuk szerint, a határőrök úgy néztek rájuk, mint a marslakókra, és abszolút nem értették, honnan a francból jönnek, hova a francba akarnak menni, és mi a francért?! Viszont – számomra a mai napig érthetetlen okból – este úgy jöttek vissza, hogy akkor cuccolunk, és menjünk.

Így hát reggel elindultunk, és ismét eltöltöttünk egy rohadt meleg napot a kocsiban. Még sosem voltam Bulgáriában, és számomra a látvány döbbenet volt! Végig lepattant házak, elhagyatott gyárak… látható nyomor mindenhol. Errefelé semmi nyoma nem volt a turizmusnak, és napok alatt sem találkoztunk kedves, mosolygó emberrel. Undokok voltak a közértben, az étteremben…. szóval nem lettem rajongó. Elmentünk Albenáig, és nem találtunk semmit!!! Valami kis faluban ugyan mondták, hogy van egy hely, ahol sátorozni szoktak, de amikor megláttuk, az volt az igazi döbbenet! Egy iszonyú magas, meredek sziklapárkányon álltunk, ahol volt valami kis temetőféle is, kalandvágyó sziklamászó-búvároknak biztos paradicsom, egy kisgyerekkel viszont… Sőt! Egyikünk sem jutott volna le épségben a tengerig! Bár tényleg gyönyörű volt.

Szóval bementünk Albenába, és baromira nem jött be. Zsúfoltság mindenhol, a tengert talán nem is láttuk, szabad szállás sehol, tehát elindultunk visszafelé, mert valahol az út mellett – még közel a határhoz – láttam egy pici kemping táblát. Mire megtaláltuk már sötét volt, de akkor már bármi jó lett volna. Így jutottunk el a White Lagune nevű öbölbe, ahol volt egy „szálloda” – kb. arab-szocreál stílusban, meg egy kemping. Mivel baromi gyűröttek voltunk, kivettünk egy szobát arra az éjszakára. Hosszas mulatságos tárgyalást folytattunk a recepciós csajjal, aki teljesen megőrjített minket a bólogatásaival – időnként bulgárul, időnként európai módon – szóval sosem tudtuk, hogy most igen vagy nem, de végül csak szobához jutottunk. Este minden erkélyen grillparti volt, bömbölt a helyi lagzilajcsi, reggel meg ló legelt az ablakunk előtt, szóval hangulatos volt. Másnap körülnéztünk az öbölben, béreltünk sátorhelyet és maradtunk pár napot. A Hörmi csajozni tanította a Pipit, meg időnként titokban elvitte sörözni, szóval volt móka meg kacagás. A lovak továbbra is a közelünkben legelésztek, tehát a természetközeli élmény is megvolt. A zuhanyzó elég kulturált volt, bár egyszer sikerült bezárni magamat egy bolgár csajjal, aztán kiabáltunk segítségért, meg dörömböltünk, és persze senki sem hallotta, de valahogy végül csak kiszabadultunk, viszont utána mindig csúnyán nézett rám, ha találkoztunk. És megismerkedtünk a dokival meg a csajával, akinek segítettem sátrat állítani, és egyszer együtt is vacsiztunk velük az étteremben, ahol volt valami nem túl jó élményünk a kajarendeléssel, csak már nem emlékszem, hogy mi. De ettünk mindenféle halakat. Az öböl végig nagyon hangulatos és szép, és abszolút nem volt zsúfolt, de a szemét mennyisége itt is elég illúzióromboló… Elsétáltunk a távolabbi büféhez apró sülthalat rágcsálni, itt újabb gyöngyszem került a budigyűjteményembe. Ez tartozott az egységhez, megközelítéséhez egy szeméthegyen kellett átmászni, mögötte pedig már egyből a strand volt.

white lagoon / szomszédság

esténként / csak pihizünk, strandolunk

gyűjteménybe

Egy nap elmentünk megnézni egy közeli félszigetet, amit esténként láttunk a kempingből, milyen szépen ki van világítva, gondoltuk valami turistacsalogató lehet. Igen, voltak romok, éttermek, sétatút…. Kaliakra római-bizánci eredetű romjai vannak itt, akit érdekel, nézzen utána :-). Én már megtettem, és így azt is megtudtam, hogy ez az északi terület Bulgária tengeri nemzeti parkja, most már értem, miért nem voltak errefelé szállodák és egyebek. Ott csak csodálkoztunk ezen, mivel amit láttunk a tengerpartból az nagyon szép volt, így remélhetőleg az is marad.

Kaliakra

Szóval pihiztünk pár napot ebben a kempingben, aztán úgy gondoltuk hazafelé másik utat választunk (ráadásul Konstancában kicsit elkavarodtunk, így tényleg teljesen másfelé mentünk), és beiktatjuk még Verespatakot a programba, úgyis éppen zajlott a FánFest. Mióta láttuk az Új Eldorádót, azóta terveztük, hogy megnézzük egyszer, s amikor erről beszéltünk A Bélával, ő mondta, hogy minden évben rendeznek ott egy pár napos fesztivált (SzénaFeszt) koncertekkel.

Busteni / Cetatea

Rasnov tájkép / verespataki ház

Tehát most kihagytuk a térkép szerint „festői” útvonalakat, és haladtunk a biztoson, ami egyébként szintén gyönyörű volt végig. Csak a szeméttel telidobált parkolók rontottak valamit az összképen. Valahol a Bucecben egy hangulatos üdülővárosban, ami erősen emlékeztetett a Tátra vagy Svájc hangulatára – nevezett Busteni -, majd valahol a Fogarasi havasok lábánál találtuk meg esti szállásunkat (Victoria közelében), egy erdei úton… rémlik, hogy valami táblát követve jutottunk oda. Ahogy megérkeztünk, azonnal estem egy hatalmasat, és próbáltam úgy csinálni, mintha nem fájna. Nagyon kedves házaspár volt a házigazdánk. Megmutatták a zöldséges kertjüket (érdekes volt, zsúfolva növényekkel, meg valami fura medencével) ahonnan a vendégeket is ellátják, és egy őzikét is tartottak. Rajtunk kívül osztrák vendégeik voltak még, akik meglátták a kocsi rendszámát, és azonnal azt kérdezték, mikor indultunk, hol voltunk, és tudjuk-e, mi történt Budapesten? Előtte nem sokkal hívtam a húgomat, hogy minden rendben van-e, ő mesélt a viharról (aug. 20.), egyébként biztos bepánikoltam volna attól, amennyit én németül megértettem. Miután kényelmes ágyakban jól kialudtuk magunkat, alaposan megfürödtünk és bereggeliztünk, továbbindultunk, és végül kora délután elértük Verespatakot. Még a film után is gyomorszorító volt a látvány. Valaha gyönyörű házak lepusztuló-félben, egy félig lebányászott hegy… és mindez miért? Viszont kihaltnak éppen nem volt nevezhető, mert a fesztivál miatt rengeteg ember látogat ide. Kicsit kocsmáztunk, aztán elindultunk megnézni a város maradékát. A kis templom melletti temetőben megbeszéltük, hogy Apa meg a Hörmi vigyáznak a Bebire, mi pedig elmegyünk fényképezgetni a Pipivel a romos házakat, majd találkozunk a kocsmánál. Bő fél óra múlva jöttek velünk szembe a Bebi nélkül! Először mindenki csak nézett bután, aztán kitört a pánik. Visszatekintve burleszk-szerű lehetett, ahogy rohangáltunk fel-alá mindenfelé és kérdezgettük az embereket, de akkor, ott rettenetes volt! Hatalmas erdő közepén, egy romos városban, több ezer ember között elveszteni egy három éves gyereket…. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, nekünk nagyon hosszúnak tűnt, jött a hegyi házak felől egy ember, karjában a síró Bebivel – na az megint leírhatatlan érzés volt! Csak nyújtotta a kezét, és azt mondta: anya, te meg hol a francban voltál? Az ember persze csak románul beszélt, hálálkodtunk volna neki, de csak megsimogatta a gyereket és otthagyott minket. Hú, még most is hülye érzés, ahogy eszembe jut. Persze alig egy óra múlva már megint barangolt volna mindenfelé, de már résen voltunk. Na, a trauma után egy jó meredek ösvényen felmásztunk a hegyre, ahol valójában a fesztivál zajlott. Eltöltöttünk ott legalább fél órát, amikor elkezdett szakadni az eső. Tanakodtunk, hogy állítsunk-e esőben sátrat, vagy keressünk szállást, de előbbihez kedvünk nem volt, utóbbi meg reménytelennek tűnt, ezért úgy döntöttünk, továbbállunk, hogy még sötétedés előtt találjunk valamit. Szóval voltunk is meg nem is…. Ennyit a FánFesztről. Lefelé még csúszkáltunk egyet a sáros ösvényen, a Pipi is esett néhány tízmétert lefelé, de valami jó kis tüskés bokor végül csak megfogta, tehát végül minden remekül alakult.

aranybánya / FánFest

Úgy döntöttünk, az Aranyos völgyét választjuk hazafelé, időnkbe belefér, nézelődünk egy kicsit, bár egy töredékét láttuk már, és tudtuk, hogy rossz az út – megérte... Útközben elhaladtunk egy mulatságos esküvői menet mellett, araszolgattunk pár tehéncsorda között, és vadregényes, erdős tájon haladtunk végig, bár amikor falvakon mentünk át, vérzett a szívünk a természetért. Minden település szélén tele volt a meder szeméttel, sőt általában az utcákon is bokáig ért. Rengeteg ember ácsorgott mindenhol, elhanyagolt, összetákolt házak, piszok és igénytelenség. Este egy panzióban szálltunk meg, ahol asztalos volt a házigazdánk, ami meg is látszott mindenen. Olyan gyönyörű faragott bútorok voltak a szobákban, hogy csuda! Utolsó nap még megálltunk Scerisoaranál, hogy megnézzük a barlangot. A parkolóban már várják a „fejvadászok” a turistákat, hogy jeeptúrára vigyék őket, de mi inkább a gyaloglást választottuk, eleget szorongtunk így is az autóban. Végül is fogalmam sincs, hogy mi a híres scerisoarai jégbarlangot néztük-e meg, vagy egy másikat a sok közül (gyanítom, hogy mi inkább valami archeológiai múzeumban jártunk), de itt is volt vezető, aki bevitte a csoportokat, láttunk dekorációs koponyákat, másztunk létrákon, megcsodáltuk a földből feltörő patakot… szóval minden rendben volt. Visszafelé majdnem szekereztünk, de a fiúk nem akartak stoppolni L.

Itt tulajdonképpen véget is ért két hét nyaralásunk, estére szerencsésen hazaértünk.