BARCELONA 2017. december 6-10. 

Egyszer az életben le kéne már írnom még frissiben egy utazást. Már most is, hogy aludtam rá egyet, csökkent a traumatikus élmény J.

Szóval most Barcelona, az 50. szülinapomra!

Ez volt az az utazás, ahol azt hiszem, teljesen kifordultam a régi önmagamból, és nem szeretem ezt a változást. Régen elmentem egy hétre is egy szatyorral, egy óra alatt útrakész voltam, most katasztrófa lettem! A genfi út előtt volt para rendesen, de ott még elfogadható, vagy éppen mókás okokkal, és az utazás végül nagyon jól sikerült. De most… teljesen meghülyültem!

A repülőjegy megvolt, ez tűnt a biztos pontnak. De én hetekig görcsöltem az on-line chek-in-en, a csomagok méretén, a jegy nyomtatásán vagy telefonos verzióján, és minden nap leellenőriztem, hogy tényleg van-e jegyünk J. Mivel mégiscsak tél van, és itthon a mínuszból nehéz elképzelni, milyen lehet a +18 fok, hússzor kupacoltam össze a ruhákat, és persze végül pont nem jól csomagoltam! Akartam venni elsőbbségi beszállást, de ezt nem engedte, csak a chek-in után. Persze akkor meg már nem lehetett – valószínűleg csak annak jutott, aki eleve így vette a jegyet. Az egyáltalán nem érdekelt, hogy mikor tudunk be- és kiszállni, inkább az a plusz egy kis kézicsomag, mert a feladott poggyász szerintem horror! Szóval az első tapasztalat, hogy foglalni is már így kell! (Vagy kevesebb vackot vinni.) Gondoltam, kipróbálom ezt is, hogy telefonra töltöm le a jegyeket, de aztán úgy beparáztam, hogy sok nekem ez a XXI. század, hogy megkértem a Csillát, nyomtassa ki nekem – hát már nem is bánom! Azt viszont igen, hogy mégsem próbáltam ki a letöltött verziót. Na és mit vigyek? És miben? Ezzel teltek a napjaim. Hezitáltam, hogy elkérem a Bebe fényképezőjét, aztán a csomag mérete miatt lemondtam róla, maradt a telefon, az úgyis nálunk van, kettő is. Most kiderült, hogy már nem tudok a telefonnal túl jó minőségű képeket készíteni, nem nagyon értek a technikához, de lehet, kicsit lestrapáltam már a fényképezős részét :- Viszont mivel útvonalat is azon nézek (a térképet már rég nem látom még szemüveggel sem), gondoltam, veszek powerbank-et, hogy ne mérgelődjek, ha lemerülne. Az a kistáskámban, vagy a zsebemben is elfér.

Aztán jött a szállásfoglalás. Most úgy gondoltuk, valami normálisabb szállodába megyünk, és elég hamar találtam is nagyon szimpit a La Ramblán. Odáig voltam, hogy most olyan turisták leszünk, akik a „Váci utcában” szállnak meg! Aztán többszöri próbálkozásra sem sikerült lefoglalnom – mint kiderült, ehhez dombornyomott kártya kéne, és egyikünké sem olyan! Ahhoz képest, hogy anno csak ezért csináltattam bankkártyát, most jócskán felhúztam magam, a bankban is modtam a magamét. Persze, kicseréltethettem volna most, de az idő is, ráadásul egy darabig semmiféle működő kártyám nem lett volna, viszont a számláinkat is arról fizetem. Szóval felhívtam a Szilvit, hogy barátok vagyunk-e? Na jó, ez a „mi poénunk”, de úgy látszik, azok, mert át is jött egyből, és lefoglalta nekem, de azt mondta, ne most fizessem ki, vagy utaljam át, majd ha levonták a számlájáról, akkor. Aztán később mégis abban maradtunk, hogy indulás előtt átutalom, csak jobb a biztonság, még akkor is, ha az itthoniak tudják, hogy mennyivel tartozom neki. Közben meg többször elcsodálkoztunk rajta, hogy nem szerepel a számlaegyenlegén, még zárolásban sem… Szóval indulás előtt két nappal át is utaltam. Másnap felébredtem hajnalban, és beugrott, hogy így volt Genfben is! Annyi különbséggel, hogy ott készpénzes fizetést választottam, de kellett hozzá fedezetnek a bankkártyám, viszont ahogy megérkeztünk és bejelentkeztünk, azonnal le is vonták a kártyámról az összeget. (Na ott ez is meglepetés volt, de végül is nem okozott gondot.) Szóval volt vagy hajnali 5 óra, és én azon gondolkodtam, hogy most mi a francot csináljak? A bankkártyáját azért mégsem kérhetem el, annyira azért senki sem jó barát, meg még az ötlet is morbid, marad, hogy meg kell kérnem, hogy utalja vissza. Jól felhúztam magam rajta, hogy lehetek ilyen idióta, és hogy felejthetek el ilyen dolgokat Mindegy, végül visszautalta, még jó, hogy ismer, és remélem tud nevetni rajtam. Az már más kérdés, hogy neki ez készpénzfelvételnek minősült, szóval még ez a része hátra van, hogy az mennyi is volt… Ja, ráadásul közben kaptam visszaigazolást, aztán e-maileket is, de mind a Szilvi nevére szólt – ahogy a foglalás is. Írtam nekik, hogy nem ő utazik, remélem nem gond a névátírás, és hogy kora reggel érkezünk, a csomagot letehetjük-e, ha a szobát nem is tudjuk elfoglalni. Kedvesen válaszoltak, hogy minden rendben lesz! „Dear Szilvia!” J

Aztán itt volt a programnézegetés, látnivalók keresgélése, térképbarátkozás… Indulás előtt már úgy éreztem, hogy annyit láttam Barcelonát a neten az utóbbi hetekben, hogy minek is odamennem? Megőrültem a nevektől, egyet sem tudtam megjegyezni, kavarogtak bennem a tervek, hogy mi fér bele időben, mi nem – pedig a városvégigrohanós túráink közül ez volt a leghosszabb a maga teljes 4 napjával. Végül úgy döntöttem, összeírok pár látnivalót útvonallal, nagyjából idővel, aztán lesz, ami lesz! Mondtam is a Főnöknek, hogy most nem akarok 20 órát gyalogolni, és mindent feltétlen megnézni, de ha mégis elkezdeném, szóljon rám! Most csak élvezzük, hogy ottvagyunk! (Elfelejtett rám szólni!) Két stabil programot „irányoztam elő”, rendeltem jegyet péntek estére a Harlem Jazzklubba, mert ilyet még úgysem csináltunk soha sehol, és pont aznap volt itthon is, így nem maradunk le semmiről :-). Vettem jegyet a Güell parkba, mert mindenhol azt írták, hogy órákat kell sorban állni a jegyekért, ráadásul így olcsóbb is volt. Arra gondoltam, már 9 előtt Barcelonában leszünk, a szállodától fél óra sincs az út, még gyalog is csak másfél, 13 órára jó lesz a jegy. Ha fél órát lehet bent lenni vele, akkor utána körbesétáljuk az ingyenes részt, hazafelé útba ejtjük a Monumental Bullringet (azért azt ugye feltétlen meg kell nézni), körbejárjuk a Sagrada Familiát, és elég is lesz ez egy napra. A többit meg majd ahogy kedvünk lesz, vagy ahogy az időjárás engedi.

A Főnök nézett a reptéren parkolót, ahol elfogadható áron hagyhatjuk a kocsit, mivel hajnal 5-re kell kimennünk, sem szívességet nem akartunk kérni, sem taxizni.

Itthon összeszedtem az összes fém eurot, és a nagyon aprókat betettem egy kis villámzáras zacsiba. A legnagyobb címlet 50 cent volt benne, de gondoltam, legyek előrelátó, az utcai wc-kbe biztos jó lesz ez is, mert ami fontos, az fontos!

Jó, jó, a hosszú bevezető után elindulunk végre J!

SZERDA 

Kelés négykor, indulás fél örkor, és jók leszünk. Ehhez képest a Főnök négykor kapott egy üzenetet, hogy már indulnunk kéne, mert késésben vagyunk… Nem nagyon értettem a dolgot, de összekaptuk magunkat és uccu neki. Azt persze nem néztem meg, hol is van az a parkoló, amit kinézett, így némi kóválygás után beálltunk az exkluzív parkolóba, ami kétszer annyiba került, de legalább 2 perc séta a bejárattól, ráadásul igazi üde színfolt volt ott a szakadt kis Ducatonk. A poggyászunkból kidobták a fogkrémet és a borotvahabot, de a plusz kistáskámra meg a kajás szatyrunkra ügyet sem vetettek. Fél óra alatt túl voltunk mindenen, és a gépen ültünk, ez eddig flottul ment. Ja, én úgy izgultam a méreten, hogy két kabátot, plusz pulcsit vettem magamra, hogy ne növeljem a csomagot J. Persze a fenti boxba már a táskám nem fért be, végig a lábam alatt volt, amit annyira azért nem élveztem, de ilyen távon kibírható volt. Viszont olyan meleg volt a gépen - akkor már csak egy hosszúujjú póló volt rajtam -, hogy folyt rólam a víz. Persze azért találtam ezt-azt, amin felhúzhatom magam…. Az előttem beszálló faszi betette a csomagjait az én helyemre, pedig pár sorral odébb ült, szívem szerint jól elküldtem volna az anyjába, de erősen uralkodtam magamon – ez legyen a legkevesebb. Mellettem egy parázós orosz ült, és a keresztet is jócskán vetette, amikor fel- és leszálltunk – ez mondjuk inkább szórakoztató volt. Mögöttem a nagypofájú „bejártamafélvilágotmár”, aki üvöltve tartott élménybeszámolókat – főleg, amikor a biztonsági fejtágító ment. Én meg azon gondolkodtam, hogy már mennyire tudnak mások idegesíteni, és hova tűnt a régi énem, aki szart minderre. Vagy éppen hova tűntek a normális emberek, akik észrevették, hogy nem körülöttük forog a világ?

Még alig világosodott, amikor megérkeztünk. A tájékoztatók azt írták, hogy a reptéren könnyű megtalálni minden tömegközlekedést, nagyon jól ki van táblázva. Ehhez képest mi jócskán tévelyegtünk (és mások is), mire rátaláltunk a vonatra. Ott viszont a jegyautomatánál volt egy dolgozó, aki mindenkinek segített - mosolyogva, gyorsan, kérés nélkül! -, és így könnyen és gyorsan ment. A vonat meglepően tágas és tiszta, kényelmesen bejutottunk a központba. Nagyon jó idő volt, tömeg sem volt az utcákon, úgy döntöttünk, nem metrózunk tovább, inkább lesétáljuk azt a pár megállót, közben kávéztunk és sütiztünk is egyet – Jó reggelt Barcelona! Mindjárt ott is álltunk a Casa Battlo előtt. 

Valahogy jól sikerült megnéznem az útvonalat, mert kétszer is elmentünk a szálloda előtt (pedig nem kicsi!), mire odataláltunk J. Hotel Orient Atiram Addigra rólam már folyt a víz, olyan meleg lett, pedig az egyik kabátot már le is vettem. És hiába volt reggel, már kész volt a szobánk, és nagyon kedvesek voltak, és biztos, ami biztos, gyorsan fizettem is. (Nem sokkal később a Szilvi küldött üzenetet,, hogy hajnal 6-kor kapott egy sms-t, hogy fizetett Barcelonában 25e ft-ot – ez még a negyede sincs a szállás árának -, aztán később még egyet, hogy mégsem. Még fel sem kelt, és már Barcelonában volt J - de azt mondja, bízott bennem! Mi meg még el sem indultunk Budapestről...). A szoba a képekhez képest meglepően kicsi volt, a szekrények főleg, az ablak a belső udvarra nyílt volna, de a beépített éjjeliszekrény miatt nem lehetett kinyitni, a széfet csak nem tudtuk használni, pedig elszórakoztunk vele egy ideig - de egyébként minden rendben volt vele. Viszont tisztaság volt, minden nap új piperecuccost, tiszta törölközőket hoztak, és az ágy nagyon kényelmes volt! Kaptunk ajándékot is, üdvözlőkártyát, nyalókákat, egy hoteles kötényt, meg üvegcsében egy „kis darabka Barcelonát”. Kipakoltunk, összecuccoltunk,  aztán elindultunk. Időben úgy álltunk, hogy még van másfél óránk, induljunk gyalog, és majd akkor szállunk fel valamire, ha már muszáj. Az elején mindjárt belecsöppentünk egy kis katalán-spanyol demonstrációba, amit nézegettünk egy ideig, aztán mentünk csak tovább.

Közben megcsodáltunk egy házat, amiről valami fura kaktuszok lógtak le – elsőre szerelem! És természetesen egy csomó zászló, ami amúgy is jellemző a városra, akárcsak a SI feliratok. Nagyrészt katalán, kevésbé spanyol zászlók mindenhol!  Viszont az idő úgy elment, hogy metróra szálltunk, ezzel mentünk a buszig, ami a parkba visz. A metrón arról beszéltünk, hogy milyen fura, hogy ilyen hangzavar van. Alig láttunk (és később is így volt) bedugott fülű, vagy telefonálgató embereket, mindenhol inkább beszélgettek. És tényleg nincs az az állandó mélabú az arcukon! A fiatalok sem a telefonjukkal voltak elfoglalva, mindenhol beszélgettek, nevettek.

Volt még húsz percünk odaérni. Felszálltunk a buszra, és a 6-7. megálló környékén kezdett gyanús lenni, hogy rossz az irány. Negyedóra késéssel érkeztünk meg, és a jegyvásárláskor külön felhívták a figyelmet, hogy ha késel, nem engednek már be, elbuktad a jegyet. Persze állt sor a bejáratnál rendesen, így nem is bizonytalanodtam el, hogy megvegyem-e még egyszer. A hangulatomnak viszont annyi! Azt hiszem, nálam ez már megalapozta az elkövetkezőket. A régi Gyöngyi szemrebbenés nélkül bepróbálkozott volna a bejutással a késés ellenére, itt meg sem próbáltam. Nem nagyon értem, miért… Maradt az ingyenes rész, amiben sétálgattunk. Mindjárt az elején ott volt a spanyol gitáros – ezeket az utcazenészeket és mindenféle mutatványosokat végig nagyon élveztem! Én itt a parkbelépő miatt teljesen elkeseredtem. Nem az ára volt a bajom, hanem úgy az egész, hogy lehetek ilyen hülye! Egy csomó időt eltöltöttem itthon a tervezgetéssel, az időpont kitalálásával, aztán ott, akkor úgy éreztem, hogy nem megy semmi. Teljesen elvesztettem az irányérzékem, nem tudtam mit csináljunk, merre menjünk, egyszerűen magamba zuhantam, közel sem tudtam úgy érezni, mint máskor, hogy élvezem a séta-fikálást. Egyszerűen szégyelltem, hogy ilyen béna vagyok, amikor ezek a dolgok egyébként jól mennek nekem általában. Ha jól sejtem, a felég sem jártuk be a parknak végül.

A tetejéről viszont tisztán és közelről láttam a Tibidabot, és a  Temple Expiatori del Sagrat Cort. Ide mindenképp szerettem volna elmenni, ez szerepelt a tervek között, ahonnan egész Barcelonát és a tengert is belátni. Kértem, hogy induljunk el oda, ha már így alakult. A Főnök azt mondta, szerinte már pont sötét lesz, mire odaérünk, de még három óra sem volt, az útvonaltervező szerint egy óra alatt odaérünk tömegközlekedéssel, hát próbáljuk meg. Le is jutottunk a hegyről egy buszmegállóig, ahonnan még két átszállással feljutunk, de én is elbizonytalanodtam, végül visszafordultunk, hogy akkor menjünk a Sagrada Familia felé, és megnézzük még a bikaviadal arénát.

                                 

A Sagrada Familianál NEM VOLT SOR! Talán hárman álltak előttünk, szóval be is mentünk. Ja előtte egy boltban vásároltuni, többek között egy üveg bort is, amit be nem vihettünk, betették az értékmegőrzőbe, és a végén kaptuk vissza. Mert persze mindenhol van biztonsági ellenőrzés. A pénztáros kérdezte, van-e valami aprónk is, mert nem tud visszaadni. Kiraktam neki a kis
zacsikámat, amin a főnök már előtte poénkodott, itt megint kinevetett, és  azt monda, tiszta égő vagyok vele, ez annyira kelet-európai. Mutattam neki, hogy a mellettünk álló nőci is ilyen zacsiból fizetett, épp csak az övében egy halom papírpénz volt J. Ezen jót nevettünk. Közben a pénztáros csajból is kibuggyant a nevetés, kérdezte is, hogy honnan jöttünk, de azért kiszedegette belőle, amennyi kellett. (Egyébként nagyon hasznos kis zacsi volt, ebből tudtam adni az utcazenészeknek J) Hát, Sagrada Familia! Írnak róla ezt-azt, nincs ember, aki látja, és hidegen hagyja, most már értem, miért! Már lassan kipipálom a „kötelezőket”, de ez tényleg nagyon más! Az első fura „megtapasztalásom” ez volt az úton… Annyira nem is akartam bemenni, inkább a Güell Park vonzott – azt bebuktuk, ez pedig tényleg feledhetetlen! Szerencsére nem volt tömeg. Ráadásul naplemente felé jártunk, olyan hihetetlen szivárvány színekben pompázott belülről, hogy csak szájtátva bámultam. És lenyűgöző, óráisi, nagyon más, meghökkentő, döbbenetes, egyszerűen csodás! Az egyetlen dolog, ami nekem nagyon nem tetszett, az oltár felett függő feszület – viszont szó se róla, az is meghökkentett J.  Ez valóban olyan élmény, amit az ember magába szív, és nem felejt. Mire kibámultuk magunkat, kezdett sötétedni, elindultunk hazafelé, várt még ránk közel másfél óra séta. Ebből aztán jóval több lett, és az útvonaltervező megint elvitt kéretlen városnézésre is.

                                                                    

Útközben megejtettük az első vacsoránkat egy pici étteremben, ahol életem első igazi sangriáját és paellaját kínai készítette J. Az étteremben elég vegyes volt a társaság, nem éppen frekventált részen voltunk. Érdekes volt a nemzeti kavalkád. Ahogy ültünk pont beláttam a pultba. Elsőre nem esett le, mi is történik, aztán csak néztem, hogy egy óriási pohárba már a sokadik cuccot tölti, és mondtam is a Főnöknek, hogy ha ez az én italom, a felétől be fogok rúgni – és az enyém volt, és az igazi kánaán! Ő anyám! Sosem voltam nagy rajongója, de most aztán az lettem! Úgy éreztem, több litert le tudnék tolni, de aztán járni már biztos nem, szóval ellen is álltam a kísértésnek. (Minő bibliai hasonlatok egy italra.) Mire a vacsi megjött, már nem volt belőle L. Na az meg a másik! Letették elénk a serpenyőket, és azt gondoltam, még a felét sem tudom megenni, végül szerintem mosogatni sem kellett utánam. Valahogy nem vagyok kibékülve ezekkel a tengeri herkentyűkkel, régen a szagát sem bírtam, most meg enném én, csak a módjával vagyok bajban. Majd egyszer elmegyek egy rákevő tanfolyamra. Hogy azért a körömnyi élvezetért mennyire meg kell dolgozni, ez tiszta őrület!  A végén megkértük a „kiskínait”, nyissa ki nekünk a bort, mert arról megfeledkeztünk, hogy nincs dugóhúzónk. Szerintem átlagáron ettünk-ittunk, nem volt olyan horror drága, mint ahogy azt előzetesen hallottuk. (Bár ezen a napon a kisboltban (nem a központban!) két jegeskávéért 7 eurot fizettünk, ez aztán máshol nem volt jellemző.)

Visszafelé a Passeig da Grazián sétáltunk. Eddig elég nyugis utcákon bandukoltunk, itt hihetetlen tömeggel szembesültünk! A Placa de Catalunyan körben rengeteg rendőr, rohamkocsik, és kismillió sétáló ember. Először meg is torpantunk, hogy menjünk-e erre, de aztán leesett, hogy nincs baj, kikerülni bármerre lehetettlen, ez csak az esti "korzózás", szóval belevetettük magunkat mi is a tömegbe, ami csak békésen sétált. Kivilágított, nyitott boltok, utcazenészek, mutatványosok mindenfelé - tök jó!  És rengeteg kisgyerek! Este 9-10 órakor tele voltak a játszóterek, de sétáltak totyogókkal és babakocsikkal nagyon sokan, fagyiztak, sütiztek, ültek a kávézók teraszán - tényleg más életritmus!

            

Lecuccoltunk a szobában, felvettünk melegebb ruhát, mert az eddigi kánikula után kicsit hűvös lett, és még lesétáltunk, hogy megnézzük a tengert is, ami kb. 5 percre volt tőlünk, de még nem láttuk napközben. Az igazi nyílt tengert még nem láttuk, a kikötő közelében voltunk, de azért már ez is volt „valami”. Körbesétáltuk a Kolombusz szobrot, a La Rambla ezen végében már tömegek sem voltak. Megcsodáltunk egy iszonyatos méretű kompot, ahova éppen hajtottak fel a kamionok, a rengeteg yachtot és vitorlást, végigmentünk a Rambla de Mar-on, kicsit ültünk, kicsit néztük a vizet és az éjszakai életet, aztán hazamentünk. És akkor eszembe jutott, hogy kifelejtettem a Monumental Bullringet, amit pedig feltétlen meg akartam nézni, és ott mentünk el szinte mellette…

Első este kipipáltuk a spanyol fehér bort.

CSÜTÖRTÖK

Most, hogy már sehol sem lehet dohányozni, kicsit meg voltam lőve reggel. Volt dobozos kávénk, de le kellett mennem vele az utcára, hogy rágyújtsak – hát ez nagyon nem volt jó! Én kényelmesen ücsörögve szeretem ezt a reggeli szertartást, itt úgy elszédültem, hogy aggódtam egy picit, nem fogok-e elájulni. El is határoztam, hogy ezt így többet biztos nem csinálom! Az is fura volt nekem, hogy Barcelonában nagyon kevés dohányost láttam, néha igazán kényelmetlenül éreztem magam, tényleg változik a világ. Talán nekem is kéne? J Szó se róla, egyébként is nagyon tiszta város – legalábbis amit mi láttunk belőle – sehol sincsenek csikk-hegyek sem. Pedig szemetes rengeteg, hamutartó sehol! Most vittem a zsebhamutálam, legalább emiatt nem kellett szégyenkeznem.  Nem volt már túl korán reggel, de alig voltak az utcán emberek, leginkább áruszállítók, pincérek, akik már pakoltak ki, és néhány járó-kelő. Én meg álltam a hotel előtt a kis kávémmal-cigimmel, és idiótán éreztem magam. Már este is láttam, hogy itt esténként a kurvák ácsorognak így falnak dőlve – és ők dohányoztak. Na mindegy, helyemen voltam, de nem bírtam sokáig J. Az út végén meghúzva a mérleget, ennek az egésznek megvolt az a haszna, hogy fele annyit dohányoztam, mint egyébként, és pont a fele cigit haza is hoztam.

A szállodában bőséges és finomreggelink volt minden nap, elsőre kicsit túl is vállaltam magam. Meg akartam kóstolni a péksütiket is, de arra nem számítottam, hogy ami nem kívül csokis, az belülről mindenképp, és nekem ez elég tömény volt.

Indulás előtt a szokásos készülődés, mit vigyünk magunkkal. Oszzuk el a pénzt, az értékeket jó helyet tartsuk, mert minden utazási oldal felhívta a figyelmünket rá, hogy a La Ramblán és környékén rengeteg a zsebtolvaj. A Főnök olvasta, hogy a táskákat is előszeretettel vagdossák el, ezért én rávettem a kabátom, hogy a vállpánt ne legyen szabadon. Ő bepakolt a szatyorkámba, vittünk ernyőt is, mert borús volt az ég, vittünk vizet, minden megvolt, eltettem a powerbankot, ránéztem a 3 szem fejfájás csillapítóra, és azt már nem volt kedvem „cipelni”.

            

A napot a Boquerián kezdtük, ha már itt volt szinte mellettünk. Ha nem reggelizünk előtte, itt bőven lett volna mit, egy-másfél órát biztos eltöltöttünk a nézelődéssel, annyira érdekes volt. Jó sok élelmiszerről azt sem tudtuk, micsoda! Nagyon tetszik a rengeteg frissen facsart gyümölcslé, mindjárt ittunk is, kezdetnek egy mangót. Azt nem pontosan értem, mi az oka, hogy ezen a napon mindenhol 2 euro volt, péntek-szombaton csak 1... Vettünk valami tortillas-félét útravalónak, amit elég gusztán, lehegesztve csomagoltak be, és igen finom volt! Aztán a tenger felé vettük az irányt, hogy végre az igazit is lássuk.

Köszöntünk megint Colombusnak, néztük, hogy jár-e a felvonó a Montjuice-ra, és úgy tűnt igen, pedig a neten azt olvastam, hogy karbantartás miatt nem üzemel. Mire körbesétáltuk a kikötőt, már úgy fájt a fejem, hogy sírni tudtam volna! A parton végig árultak a fekák, szóval megint vettünk egy szokásos „tízerurós” napszemüveget, mert mi ezt már csak így szoktuk, ha utazunk J. Leültünk egy hangulatos kis kávézóteraszra, és ismét finom kávét ittunk – majdnem megkockáztattam valami ismeretlen nevűt, de kiderült, hogy whisky vagy brandy van benne, és így fejfájósan éhgyomorra inkább lemondtam róla. Aztán végre a tenger!



Hosszan elnyúlva a homokos part, óriási placcok, a homokban napozgató emberek, és néhány fürdőző így december elején! És egyszer csak ott állt előttem egy kis kínai (tényleg alacsonyka volt még melettem is), aki egy masszázs szórólapot nyomkodott az orrom alá „kici ócó macca”, csak öt euro. Próbáltam elmondani neki, hogy én a kici ócó turista vagyok, de nem nagyon érdekelte, mutogatta, hogy van nála egy kendő, amit leterít a homokba, én ráfekszem, és majd nagyon jó lesz. Én próbáltam tovább menni, de hátulról rányomott a nyakamra, és akkor könnybe lábadt a szemem, majdnem elájultam, és olyan jó volt, hogy nagyon! Nem is volt a zsebemben ennyi, csak talán 4,5 euró, mondtam neki, ő meg hogy okés. Leadtam a táskám a Főnöknek, és megmaszíroztattam magam a tengerparton a homokban fekve. Annyira rettenetesen jó volt, teljesen elmúlt a fejfájásom, és a hetek óta szaggató nyak- és vállgörcsöm! Közben a kabátom mellettem volt a földön, és kicsit aggódtam – bár „csak” a telóm volt a zsebemben, és hallottam, ahogy jönnek-mennek egészen mellettük a mindenfélét árusító figurák.  Ez megint egy nagyon extrém és szokatlan, de annál jobb élmény volt nekem, és a végén el is szégyelltem magam, hogy mennyire aggódtam a hülye kabátom miatt, pedig csak egyszerűen beletették a bogarat a fülembe.

Pont előző este beszélgettünk az egymás elfogadásáról, hogy összeségében milyen hatása van Európára és az egyes emberekre ennek a migránsválságnak, meg arra, hogy ezek a ferdeszeműek milyen szorgalmasak, nem is csoda, hogy mindenhol beilleszkednek és megélnek a világban.

Na most, hogy így felfrissültem, meg a Főnök is kigyönyörködhette magát jó negyed órán át a tengerben, elindultunk a felvonóhoz.

Reménykedtem, hogy nem lépcsőzni kell, mert akkor biztos kiköpöm a tüdőm, de szerencsére lift volt. Természetesen itt is segítőkész, nyugodt személyzet - semmi extra :-)  Fentről és a kabinból út közben pedig fergeteges kilátás! Imádom ezeket! Ahogy átlibegtünk a tengeröböl felett, az megint különleges élmény volt. Aztán jött a meglepetés, hogy nem is a hegyre visz fel a kastélyhoz, hanem csak a túlpartra, és onnan még másikkal kéne tovább menni. De ha már így alakult, megpihentünk ott a parkban, és reggeliztünk, majd gyalog indultunk felfelé. A telefonos útvonaltervezőm itt megint teljesen meghülyített. Már előző nap is folyton irányt tévesztettem, félvakon kóvályogtam, itt aztán teljes lett a káosz, de végül felértünk.
Útközben teleszedtem mazsolányi datolyával a zsebem, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy finom volt, de pár darab után egészen megszoktam, aztán már majdnem ízlett is, végül mind megettem. Illetve itthon találtam még egy szemet a zsebemben, így a Bebe is megkóstolhatta. Végig nagyszerű a panoráma, szép parkokon vezet az út, nyáron, amikor üzemelnek a szökőkutak, valószínűleg még sokkal jobb. A kastélytól és az alatta lévő parkból rálátni az irdatlan méretű teherkikötőre, ahol mozgásban van minden.

 

A Főnök nagyon élvezte, és hosszasan nézegette, de bennem már dolgozott a bogár, hogy menjük, menjünk, menjünk, mert mindjárt sötét lesz, és még nem láttunk semmit. Valamiért meg sem akartam hallani, amikor azt mondta, hogy sokkal érdekesebb azt nézni, a való életet, és jobb lenne még közelebbről megismerni, mint a századik templomot.

 Kicsit még hagytam nézelődni, de aztán csak továbbmentünk – körbeszaladtuk (Montjuic Castle kipipálva), megnéztük az olimpiai stadiont, eljutottunk a Palau Nacional-hoz, lesétáltunk a Fontana Magicahoz, és mire elértük az Arenast, besötétedett, így a Spanyol falu terv ugrott. Az Arsenalt is meg tudtuk nézni sötétben, úgy gondoltuk, a Camp Nou-nál ez már legyen hagyomány. Útközben héjában sült édesburgonyát vettünk egy utcai árustól, és dugig jóllaktunk vele. Az útvonaltervezőtől megint besokalltam kicsit, és nem is értettem, mit művel, megint kicsit eltévedtünk, viszont így bekeveredtünk az Espana Industrial Parkba. Először nem értettem, mit akarunk mi egy ipari parkban, de hát nem is az volt, hanem egy szabadidős park, ami még esti megvilágításban is megérte a kis kitérőt, még akkor is, ha nem szerepel az utazási javaslatokban. Aztán csak elértünk a Camp Nou-hoz, ami karácsonyi fényárban úszott. Fura, hogy így este is be lehetett menni és körbejárni, nyitva voltak a kapuk. Na jó, nem a stadionba a lelátókhoz, ahova csak vezetett túra van, de így is elég monumentális, és teljesen körbejárható kerítésen belül, és tiszteletünket tettük a Kubala szobornál. .


    

Visszamentünk a szállodába, és ma megkósoltuk a spanyol vörösbort. Tartottunk egy kis csendespihenőt, aztán kilenc körül kimentünk egy kicsit „az éjszakába”. A Barri Gothic felé vettük az irány, és kószáltuk a sikátorokban. Itt már nem volt olyan őrölt tömeg, inkább "fura arcok".  Meg sem hallottam, hogy marihuanat próbáltak rámsózni, mert biztos kinézték belőlem - a Főnök szerint nem kéne erre büszkének lennem :-) Az egyik elég kihalt kis utcában az egyik kocsmából jó kis reggie hallatszott, hát betértünk. A pici Mariatchi zsúfolva volt fiatalokkal, és egy négytagú banda zenélt kb. 3 négyzetméteren. Ittunk egy sört, hallgattuk a zenét, aztán rájöttünk, hogy az ajtóban valószínűleg a tulaj állt, mikor bejöttünk, és 5 euró lenne a belépő, de tőlünk nem kértek. Végül is nem sokáig maradtunk, de ez a kicsi is nekem jó volt, olyan igazi buli-feeling.

 Csatangoltunk még egy kicsit, közben megtaláltuk a Harlem Jazzklubot is – reménykedtem, hogy innen így már csak nem késünk el, legalább ez feltérképezve.

Napközben szép apránként elhagytam a bőrkabátom gombjait. Biztos nem azért mert kicsit meghíztam és már szűkecske pulcsira, hanem szarul voltak felvarrva. Megnyugtatott a tudat, hogy másnapra már amúgy sem ígérnek jó időt, a melegebb kéne egyébként is, ráadásul ha mindenki pénzeket hajigál különböző szökőkutakba, hogy visszatérjen, akkor ennél csak erősem afrodiziákum lehet az én több míves fém gombom.

PÉNTEK

Reggel felébredtem 6 óra körül, bennem már csak itt van a megszokás. Kint még tök sötét volt, a Főnök békésen aludt, én meg nem találtam a helyem. Felöltöztem, vettem magamhoz pár eurot, hátha találok valahol kávét, és elindultam, hogy megnézzem a tengerparti napfelkeltét. Az utcán meglepő látvány fogadott! Teljes éjszakai sötétség volt, és a nagyon sok részeg fiatal mellet csak nagyon sok rendőrt láttam. Munkába indulásnak, taxin kívül autóknak nyoma sem volt. A La Rambla végén már csak rendőrök voltak, de ők az út teljes szélességében páncálautókkal, motorokkal, kocsikkal, gyalog, teljesen felfegyverezve. Kicsit el is bizonytalanodtam, és amúgy is elég fura érzés volt így egyedül az utcán. Nem vagyok az a beszari általában, de azért egy pici félsz volt bennem, hogy talán vissza kéne mennem. Aztán győzött a kíváncsiság. Bementem egy kapualjba, a kistáskám ismét beköltöztettem a pulcsi és a kabát alá, még akkor is, ha az irataim, a telefonom, a cigim, és vagy 5 euro volt benne, gondoltam, jobb, ha legalább nem feltűnő. Ahogy végeztem és kiléptem, mindjárt elő is került a semmiből egy meglehetősen fiatal hajléktalan-féle. Egy jointot sodorgatott éppen, és kérte, hogy adjak neki pár eurot, mert nagyon éhes, és szeretne egy meleg kávét inni. Kérdeztem tőle, hogy hol tud ilyenkor kávét inni, mire ő legyintve mondott valamit, és otthagyott, én meg álltam ott pici meglepetéssel. Aztán láttam, hogy ott egy nyitott boltocska, bementem, és vettem dobozos kávét. Két idősebb férfi dolgozott bent, mondtam nekik, milyen furcsa, hogy minden ilyen kihalt, sehol senki, nálunk ilyenkor az emberek már munkába mennek, és hatalmas a forgalom. Ők meg nevettek, és azt válaszolták, hogy itt meg ilyenkor a részeg fiatalokból hatalmas a forgalom, de a város 10 előtt nem „kel fel”.  Hét órakor a kikötőben ülve ejtettem meg a reggeli kávé-cigi sziesztámat, de a napfelkeltének még nyoma sem volt. Hát ez is elég érdekes élmény volt nekem. Kb. fél órát kellett még várnom, hogy derengeni kezdjen, viszont az nagyon szép volt, és egyre jobb lett! Közben még egyszer megtalált az előző fazon, de ismét elintézett egy legyintéssel és továbbállt.  Mivel már kezdtem fázni egyhelyben ülve, elindultam a Rambla de Mar felé, és dobbenten láttam, hogy ki van húzva egy lánc, és eltűnt a bejáró. Azóta sem pontosan értem, hogy is volt ez, mert végül lecsúsztam róla, hogy megnézzem, amikor visszakerült. Úgy jártam, mint a szentpétervári felnyitós hidakkal J.

Álltam ott bután, és próbáltam összerakni a legot, amikor valaki megszólított hátulról, hogy adnék-e tüzet. Megfordultam, és egy másik hajléktalan állt mögöttem, amúgy sehol egy teremtett lélek végig a parton.  Gyorsan fel is mértem a helyzetet, hogy nem nagyobb nálam, sör is van a kezében, akkor biztos nem józan, viszont biztos félti, táskám a kabátom alatt, nincs mitől tartanom. Végül elkezdtünk beszélgetni olyan suta-formán, kérdezte, honnan jöttem, és nem értette a Hungaryt, de a Budapestre felragyogott az arca, hogy akkor „vengrija”, amire meg én kezdtem el nevetni, hogy csak nem egy orosz hajléktalan itt Barcelonában? Ebből aztán az lett, hogy bő egy órán eltársalogtunk Borisszal, bár leginkább ő beszélt, mert én nagyrészt értettem, amit mond, viszont válaszolni nehézkesen ment, ő meg egy szót nem beszélt angolul. Kimondottan élveztem, ahogy beszélt, meglepett, hogy értem, még akkor is, ha magamtól nem jutottak volna eszembe a szavak, és fél óra után már én is jó voltam legalább az alap mondatokban. Elmesélte, hogy Omszkból lépett le, mert el sem tudom képzelni, milyen hideg van Szibériában és ő azt nagyon utálta. Aztán kicsit élt Lengyelországban, pár napot volt Magyarországon, majd hosszan Németországban, évek óta meg itt Barcelonában. Sokfélét dolgozott valami tengerész-matróz ilyesmi lehetett, és külön kiselőadást tartott a kikötőben horgonyzó mindenféléről, nagyon lelkes volt, viszont ezen kívül sokat ebből nem értettem. Azt mondta, most télen nem annyira jó, de egyébként nagyon sok orosz milliárdosnak van itt hajója, vagy jön ide, és tölti itt az év jó részét, és akkor nekik van munkájuk. Közben egészen felkelt a nap, és a hátam mögött visszatették a pallót úgy, hogy alig két méterre álltam onnan, és észre sem vettem! Borisz meg azt mondta, tiszta hülye vagyok, hogy itt nézek napfelkeltét, mikor itt nem is látom a tengert, miért nem mentem le a partra, én meg mondtam, hogy mert messze van. Erre elkezdett sóhajtozni, hogy ha szépet akarok látni, akkor Szentpéterváron kéne látnom a fehér éjszakákat, és roppantul örült, amikor mondtam, hogy láttam, és tényleg nagyon szép és érdekes volt. Szerinte az a legszebb város a világon, szerintem meg Budapest – ezen nevetett és azt mondta, legyen ahogy akarom. Énekelgettünk még orosz dalokat, a szovjet himnuszra akkorát köpött, hogy szerintem tényleg tengerész lehetett. Aztán mutogatta, hogy van ott egy jó hely, ahol nagyon finom a kávé, meg van tea is, mert ő azért mégiscsak a teát szereti legjobban. Először ezt nem nagyon értettem, hogy mit is akar, mire leesett, hogy hívjam meg. Maradt még nálam 50 cent, mutattam neki, hogy ennyim van, de ezt szívesen neki adom – nem igen akarta elfogadni, de végül csak nála hagytam. Viszont úgy „megsajnált”, hogy mindenképp nekem akarta adni a maradék sörét – de ennyire azért én sem vagyok „bevállalós”, mondtam hát, hogy magyar ember bort iszik! Szerintem azért igazából ennek ő is örült.

Közben úgy elment az idő, hogy már indultam visszafelé, gondoltam a Főnök is csak felkelt már, Borisz meg jött velem egy darabig. Azt azért vettem, hogy útközben még a rendőrök is jól megbámulták a párosunkat, meg az a néhány járókelő is, de mi jól elbeszélgettünk. Már kb. a hotelnél voltunk, mikor mondta, hogy neki nagyon kell pisilni, én meg hogy dászvidányá, dobott nekem puszit, és beállt az egyik kávézó teraszára az asztalok közé brunyálni J.

Felmentem, tartottam egy kis élménybeszámolót a Főnöknek, aztán végre mentünk reggelizni. Ahhoz képest, hogy én szinte sosem szoktam, farkas éhes voltam! Végül úgy jóllaktam, mint a duda, a kávét már alig bírtam meginni, pedig az nálam nagy szó! Közben persze megint jól felhúztam magam a svédasztalos kajákon – illetve az embereken. Sosem fogom megérteni, miért hordanak össze mindent, hogy aztán csak belekóstoljanak, és a felét otthagyják, és általában az asztalt úgy, mintha disznók ettek volna rajta. Nekem ez bosszantó és gyomorforgató! Amit nem ismerek, abból szoktam szedni egy kicsit a tányéromra, megkóstolom, aztán döntöm el, hogy szedjek-e még… Mi ebben a nehéz?

Na ismét uticuccoztunk, pakolásztunk, 10 körül indultunk, és a város még tényleg csak ébredezett. Nem volt semmi konkrét terv, csak induljunk el valamerre, kicsit bóklászunk, aztán talán visszajövünk ebédelni a piacra, délután csendespihenő, mert a koncert este 11-kor kezdődik, nekünk erre már „rá kell pihenni”.

   

           

Először megnéztük a Cathedral of Barcelona híres libáit. A katedrális mellett egy elegáns idős úr gitározott, spanyol dalokat énekelt, nekem nagyon tetszett, vettem is egy cd – ha már úgyis egy ingyen látványosságot kaptunk előtte J. 
A Torres Romanes környékén olyan elképesztő tömeg volt, hogy fényképezni sem nagyon lehetett, adventi vásár végig a sétányon. Itt betlehemeket árultak elsősorban elképesztő mennyiségben mindenféle tartozékokkal. Figurácskák, szökőkutacskák, jászolocskák, angyalkák, birkácskák, mohácskák – őrület! Nagyon jópofa, adventi koszorút, vagy nálunk szokásos egyéb dolgokat nem igen láttunk.



Később bekukkantottunk az El Born központba megnézni a római maradványokat, aztán eljutottunk a Ciutadella parkba. Itt tartottunk egy kis kávés pihenőt a katalán parlament előtt, őrült papagájricsajban, aztán körbejártuk, elmentünk az Arc de Triomf-ig, majd irányt vettünk a tengerpart felé.


                                                                                     

Itt is mindenhol árusok voltak kipakolva, mindenféle mutatványosok, élőszobrok. Mikor visszaértünk a parkba, pont megérkeztek a motoros rendőrök. Az addig szaxofonozó mikulás, a bubokérfújó bácsika két pillanat alatt vedlett át padon ücsörgő nézelődővé, a fekák összepakoltak egy kupacba mindent, aztán folyt tovább az élet. A kicsit romjaiban heverő pálmaház mögött rengeteg naranccsal teli fa volt. Nekem nem volt elég a római kóstoló-trauma, ki kellett próbálnom ezt is, szóval a Főnök a vizesüveggel ügyesen ledobott egyet nekem. Hú! Már megpucolni sem volt egyszerű, de amikor beleharaptam, könnybe lábadt a szemem! A római rothadó szar volt, ez leginkább a grapefruitra hasonlított, csak mintha chilibe mártogatták volna még ráadásul! Néhány ferdeszemú irígykedve nézegette, amikor „szüreteltünk”, aztán ahogy pucoltam, gondoltam, megkínálom őket is, de csak egyikük merte megkóstolni. Az ő arcán is láttam a hatást J. Lehet, ezekkel a bátorságpróbákkal egyszer még kinyírom magam?

Rábukkantunk a de Franca pályaudvarra, ahol közelről is megnézhettem a repülve-száguldó renfe rakétavonatot, és az emeletest is. A biztonsági őröket kivéve két-három ember volt még a hatalmas pályaudvaron, akik szintén vonatokat nézegetni és fényképezni mentek be J. Ahogy innen sétáltunk tovább, egyszer csak útlezáráshoz értünk, ahol néhányan nézelődtek, a kordon mögött pedig páncélautók, állig felvegyverzett rendőrök pajzsokkal, hadonásztak a gumibottal, előttük egy rakás reverendás fickó, akik közül az egyik a rendőrök előtt térdelt. Álltunk mi is csak értetlenül, hogy mi van, és nézelődtünk a tömeggel együtt. Közben a papok néha elsétáltak a falhoz, ahol egy asztalon ásványvizek voltak kirakva, vettek belőle, vittek a rendőröknek is, és az egész fura volt, és érthetetlen. Aztán gondoltuk, megkerüljük ezt az egészet hárulról, mert láttuk hogy állnak ott jó kis veterán autók, megnézzük közelebbről is. Hát „hátul” kiderült, hogy éppen filmforgatás van, és épp akkor kezdték az egyik tömegoszlatós-üldözős jelenetet.

A Főnök szeretett volna tengerpartozni, és céltalanul kóborolni, én meg bevertem a durcát, hogy itt már jártunk, és unom már a La Ramblát is, és megint elkúrjuk a napot, miközben még jócskán fázunk is. Kicsit azért csak lementünk a
kikötőig, útközben meg gyönyörködtünk a múzeumnak is beillő cirkuszos kocsikban. Megint nem figyelmeztetett, hogy mit mondtam még itthon, inkább kedvetlenül elindult velem a város felé. Annyi öröme lehetett, hogy nagyon érdekes fákat találtunk út közben, amit vizsgálgattunk egy darabig. Megpróbáltam itt is bevetni a vizesüveges módszert, hogy hozzájussunk egy terményhez, de csak nem sikerült, viszont véletlen a telefonom is jól eldobtam.  Aztán egyszer csak megint a La Ramblán voltunk. Ahol reggel óta megszaporodtak a mutatványosok, festők és egyebek. Most végignéztük szinte elejétől a végéig, ahogy a festékszórós, szivacsos kép készül. Videón többször láttam már, de így élőben még érdekesebb volt, és a túl közel állók nem csak a szagot élvezhették, hanem a rájuk hulló festékpermetet is.

Útba ejtettük a Güell palotát, ami szinte a hotel szomszédjában volt, de már jegyet nem adtak ki aznapra. Barangoltunk tovább az El Raval negyedben. Sötét volt már, amikor betértünk a La Capella mellett a Reial Academia de Farmácia de Catalunya kertjébe, ahonnan zeneszó hallatszott.  A parkban 3-4 ember volt, egy padon egy idős férfi bluest játszott szájharmonikán. Leültünk egy padra, és hallgattuk egy ideig. Kifelé a másik utcára nyíló kapun mentünk, ez az oldal tele volt italozó hajléktalan-félékkel, ez már nem volt annyira kellemes látvány. Ahogy barangoltunk tovább a negyedben, egyre furább lett, láthatóan és érezhetően leginkább arab-negyed, és már inkább kifelé kívánkoztunk, mint befelé. Természetesen az útvonaltervezőtől már itt is eltévedtem és besokalltam, de aztán csak visszaértünk a La Ramblára.

Vacsiztunk a piacon egy katalán ételek standnál valami nagyon finom vegyes tálat. Így estére a legtöbb standon "akció" volt, szinte mindent félárban adtak. És a piacon sem volt "idegbaj". Mindig nagy tömeg van, sokan nem is vásárolnak, csak fényképezgetnek, de az árusok ezért nem néznek senkire ferde szemmel, nem tesznek megjegyzést, és a vásárlók sem. A kérdésekre válaszolnak, ha rácsodálkozol valamire, hogy az meg mi a csuda - dögivel van ilyen :-) - kínálnak kóstolót. Aztán még egy látványfagyizót is kipróbáltam. A Főnök csak  csodálkozott folyton, hogy lehet ilyenkor fagyit enni, és milyen sokan azt teszik, és őszintén én néha vágytam is rá, pedig túl nagy fagyirajongó sem vagyok. Most ettem egy panet-t, ami azt hiszem, a sült fagyi, és rettenetesen nagyon finom volt! Itt is jócskán sor volt, először fizetni kellett, aztán választhattad ki a hozzávalókat, így kérhettél tölcsérbe, kehelybe, vagy zsömlefélébe a saját ízlésed szerint összeállítva a hozzávalókat. Én csak néztem egy darabig ezt a sült fagyit, aztán mondtam a csajszinak, hogy én még ilyet nem ettem, de szeretnék, viszont nem mindenről tudom, hogy mi az. A sorban álló tömeg ellenére azonnal segített, kóstolót nyomott a kezembe egy picike pohárban, kérdezte, hogy javasolhat-e ő valamit, csak azt mondjam meg, barna, vagy fehércsokit szeretnék alapnak. Amikor elkészült, azt mondta, reméli szeretni fogom, és jól választott nekem.

A hotelbe visszatérve ma egy üveg sangria volt kóstolásra betervezve – ha már találtunk ilyet is. A terv az volt, hogy fürdünk, alszunk este tízig, aztán bőven ráérünk indulni, azt kérték, a jegyeket fél órával előbb vegyük át, de tőlünk a klub 7 perc sétára volt. Ahhoz képest, hogy itt egyszer sem csináltunk olyan eszement gyaloglós túrákat, mind eddig mindenhol, igen gyorsan elaludtunk. Pedig ma estére már megérkeztek az egyáltalán nem csendes lakótársaink! Olyan üvöltözést és ajtócsapkodást műveltek a folyosón, hogy erősen kísértésbe estem, hogy tartok nekik kiselőadást a hotelben való tartózkodás illemszabályairól néhány nemzetközi nyelven, de valaki megelőzött, és szólt nekik: SILENCIO FUCK YOU!  Átmenetileg ez is használt. Tízkor felkeltem, szóltam a Főnöknek, hogy készülődhetünk, mire ő azt mondta, hogy majd meséljem el, milyen volt, kifizetve úgysincs a jegy, csak lefoglaltam. Valahogy amúgy sem voltam toppon hangulatilag, ez most cseppet sem volt vicces, szóval ücsörögtem csak duzzogva az ágy szélén, én sem öltöztem, és azon gondolkodtam, most mit csináljak? Aztán egyszer csak felkelt, kérdezte, hogy na, nem öltözünk? És indultunk is. Most nem akartam sem táskát, sem más cipelni, zsebre dugtam a telefonom, a cigit, meg a kulcskártyát, és ennyi. Elég korán odaértünk, a koncert is később kezdődött, kint sem volt hideg, de bent iszonyatosan meleg volt. Naná, hogy minden olyan ruhám itthon hagytam végül, ami pont jó lett volna, csak meleg, hosszú ujjú pulcsi volt nálam… A tömeg egyre nagyobb lett, a Főnök fel is adta az italért sorban állást, végül én kimentem cigizni meg lehűlni, és visszafelé én kértem italt. Sok vendég volt, de az első pultban csak egy középkorú nő dolgozott, folyamatosan pörgött, és mégis vette, kb. ki következik, pedig egyáltalán nem a "hagyományos" sorban álltunk, épp csak ki hogy fért a pulthoz.   Végre újra egy (két) Sangria-este J. Koktélokat csak itt lehetett kérni, sör volt a kicsi hátsó pultnál is, ott sorba sem kellett állni. Egy sörért és egy Sangriáért fizettem majdnem 8 eurot, a belépő 10 volt fejenként. Amikor a második italért mentem vissza , már nevetve kérdezte, hogy Sangria? Szeretem? 5 euro volt a zsebemben, kérdeztem a nőt, hogy elég-e, mert a többi pénz a Főnöknél van, erre sem a lenéző bunkó arc és válasz jött, hanem hogy természetesen, és közben mosolyogva már készítette is. (Egyébként 4-4,5 e között volt mindenhol - tehát igazából én voltam drága Barcelonában :-) )

No és a koncert! Az fergeteges volt! Nem jazz fanatikusoknak, hanem swing, igazi show-man zenészekkel, a közönségből is felhívtak egy bigét, hogy zongorázzon (gondolom nem véletlen), az egész iszonyú jó volt!  De a legeslegjobb a vége, amit szokásommal ellentétben fel is vettem! Az egész zenekar lejött a színpadról (közben zenéltek), átvonultak a kocsmán, és a pultnál egy széken állva folytatta az énekes, a többiek meg körbeállák, és körülöttük mi! Végig nagyon jó hangulat volt, itt aztán már igazán! Chino and the Big Bet – mert egy nevesítést csak megérdemelnek. És azóta is sajnálkozom, hogy itt nem vettem CD-t, de a tárgyakhoz való ragaszkodás ugye megint más téma. Néha furcsán működöm. Mikor egyébként most is hallgathatom írás közben you tube-ról…  (Azt hiszem, a Főnök közel sem élvezte annyira, mint én. Gondolom rosszul is érintette, hogy fel kellett kellnie, megjegyezte, hogy ez ugyan nem jazz volt, de összességében nem rossz. Végül is én tudtam a szenvedélyeimnek hódolni (kávé, cigi), neki napokra elmaradt a teázós meditálós szertartás.) Szóval elérkezett a koncert vége, még csak hajnali két óra volt… Öltöztünk, amikor kezdtem a kulcskártyát keresni – persze nem sehol! Végigjártam a vécét, a szinte már üres kocsmát, sehol semmi. Kérdeztem a beengedő fickót is, ő is mondta, hogy hajajaj, de várjunk, mindjárt takarítanak, de megkérdezte a többi dolgozót is, hogy nem találtak-e, vagy adtak le nekik. Érezhetően együttérző volt, már pakoltak volna, mégsem volt türelmetlen, teljesen természetesnek tűnt, ahogy "rám szánta az időt". Na megint sikerült mélypontra zuhannom. Szóltam a főnöknek, hogy én kimegyek, elszívok egy cigit, mielőtt elsírnám magam. Ahogy rágyújtottam, odajött hozzám két nő, és a kezembe nyomtak egy karkötőt, hogy biztosan ezt kerestem. Mondtam, hogy nem, én a szállodai szobakulcsot, mire ők azt mondták nem baj (tényleg J), akkor legyen az enyém. Végül feladtuk a keresgélést és visszamentünk. Még nem sírtam el magam, de nem sok választott el tőle. Szép kerek mondatokban próbáltam megfogalmazni, mit is kell mondanom angolul… „I think I lost that fucking key card in this fucking city” – de a Főnök megelőzött, és ennél jóval udvariasabban már mondta is. A recepciós meg mosolyogva, hogy ó ezzel semmi probléma, név, szobaszám, és már nyomtatott is egy újat… Nesze neked tanulság Gyöngyi már megint! De a Harlemes két Sangria után még „itthon” is ihattam egy kis nyugtatót J  Minden esti kenyerünket add meg nekünk? J Indulás előtt még ittunk egy-egy kávét, szóval én fent voltam vagy fél négyig…

SZOMBAT

Reggel a  friss, fiatalos korai kelés kicsit elcsúszott. Reggeli után szokásos cuccolás, kicsit hűvös volt, raktunk el még pulcsit, viszünk táskát, hogy vegyünk útravalót a piacon, ernyők nálunk, minden okés. Ránéztem a powerbankra, hogy eddig is mi a fenének cipeltem, sosem kellett, ma nem hurcolom feleslegesen, éjjel töltöttem a telefont, amúgy is elegem van a telefonos útvonaltervezőből, állandóan eltévedek, ma csak azért sem fogom használni, megyünk, amerre látunk. A Güell Palota itt van a szomszédban, a Pedrables kolostorhoz pedig a „mi metrónk” visz szinte, ami itt áll meg a hotel előtt, a térképpel már odatalálok. Aztán meg majd hazakeveredünk valahogy, valahonnan.

Szóval első állomás a Güell palota. A pénztárnál csak mi voltunk, ez gyorsan ment. Tetszett, hogy van csomagmegőrző is, cipelnünk sem kell addig a szatyorkát. Ahhoz képest, hogy itthon elhatároztam, hogy nem fogom erőltetni, hogy bármilyen épületbe is bemenjünk, sem a Sagrada Familiát nem bántam meg, sem ezt, annyira különleges élmény volt mindkettő! Mikor megvettük a belépőt, szemerkélt az eső, és szóltak, hogy a tető zárva van – ezen megint sikerült bosszankodnom egy sort, hogy jön a szerencsétlenségek sorozata a drága belépő mellé. Bent már csak szájtátva bámultam mindent, a gaudi-budin meg külön jól szórakoztam. Annyi apró érdekes részlet és látnivaló volt,  valahogy egyszer csak elkeveredtünk egymástól, és hívott a Főnök, hogy hol vagyok, mert megnyitották a tetőt, és menjek, ő már felért. Na megint egy válasz a hülyeségemre – minek bosszankodok teljesen felesleges dolgokon, majd jön a megoldás. Nagyon tetszett az egész palota! Azt nem nagyon értettem – és beszéltünk is róla, hogy milyen lehetett lakni egy ilyenben, hiszen elég sötét, és bármily lenyűgöző, nem túl lakályos. Aztán az egyik szobában megkaptam a választ, ahol régi filmfelvételeket vetítettek a berendezett házról, így már én is el tudnám képzelni, hogy éljek benne J. Közben szólt az orgona is kicsit, nem tudom, hogy ez mindig így van-e, de szerencsésnek érzem magam, hogy hallhattam, klassz volt! És fentről is kigyönyörködhettem magam a meditárran tetőteraszban, amiért odáig vagyok! Ezeket mindig úgy irígylem! 

          


A Főnök eddig nem nagyon hordta magával a telefonját, vagy ha igen, akkor is ki volt kapcsolva, hogy ne hívják egész nap. Most nézte, hogy vajon minek hozta kivételesen magával, amikor szinte teljesen le van merülve, és én sem hoztam el a töltőt.

Utána beirányoztuk ismét a piacot, ahol most nem egyforma gyümölcslét ittunk, az enyém finom volt, a Főnöké rettenetesen édes. Vettünk egy kis útravalót megint, már előző nap kinéztem egy standot, ahol nagyon guszta mindenféle töltött cuccost árultak. Persze nem volt egyszerű megtalálni, folyamatosan eltévedtem a piacon is. Kitalálni onnan megint külön kihívást jelentett, meg akartam nézni a tegnap esti kertet (Reial Academia de Farmácia de Catalunya)  világosban is, de alig találtam meg a hátsó kijáratot a piacról, végül csak sikerült. Aztán metróra szálltunk, irány a Monestir de Pedrables, valahol tőlünk észak-nyugatra. Pár megálló után kezdtem gyanakodni, hogy nem jó felé megyünk, nem ezeknek az állomásoknak kéne világítani, mi inkább észak-keletre tartottunk. Sebaj, ha már itt vagyunk, módosítsuk a programot, és végre menjünk fel A Hegyre (Tibidabo), úgyis leginkább oda vágytam. A szépséghiba csak annyi volt, hogy ma igazán nincs jó idő, csepereg néha az eső, felhős az ég, biztos nincs olyan kilátás, mint szerdán volt, de sebaj. Gyorsan megnéztem az útvonalat, és elindultunk a következő jármű felé. Ahogy gyalogoltunk, egyszer csak egy Tesla szalon előtt találtuk magunkat, ahova be lehetett menni, és ott volt az álomautó, amiről előtte pár nappal mutatott filmet a Bebe, én meg azt sem tudtam, hogy létezik. Gyorsan le is fényképeztem, és elküldtem neki, hogy vihetjük-e?! (A kép természetesen nem azért került be, mert annyira odáig vagyok a kocsikért, hanem mert ez után annyira "odáig lettem" - valami mástól :-))

Aztán keresgéltem, hol a francban van már a megálló, elővettem a telefont, hogy megnézzem, merre tovább, ahogy bekapcsoltam, ki is írta, hogy van még 4 százalék töltöttségem. És itt aztán kész – eltört a mécses! A megállót ugyan megtaláltuk, de én teljesen kiborultam. Még két valamivel kéne mennünk, aztán hogy találunk vissza, és nem vagyok képben az irányokkal, és két lemerült telefonnal fényképezni sem tudok, és minden úgy szar, ahogy van! Szóval álltunk ott, amíg én kisírdogáltam magam úgy-ahogy. A Főnök azt mondta, nem érti, hogy tudok ettől így kiborulni, így legalább nem a telefont bámulom az útvonalterv vagy a fotózás miatt, hanem látom is, ahol vagyunk. Ne a fotók legyenek fontosak, szívjam magamba és jegyezzem meg a látványt, a hangulatot. Az utazásban nem ezek a jók, hanem maga az élmény és az érzések. Meg ha ez engem annyira kiborít, menjünk vissza a hotelbe, töltsem fél órát a telóm, vegyem magamhoz az aksit, és nekiindulunk újra. (Így két nappal később tisztán látom, hogy ezt kellett volna tennünk, és megkérdezni a recepción, hogy ők, mint barcelonaiak mit javasolnak, hogy jutunk oda egyszerűen. Ráadásul akkor a Főnök is felöltözhetett volna jobban, és nem fázik meg estére.) És mindenben igaza volt, amit mondott, gondolom jól elrontottam egyébként is a kedvét, de valahogy itt már annyira nyomorúságosan éreztem magam. Próbáltam elmondani, mennyire kiborít ez az állandó eltévedés, ez olyan, mintha egyik percről a másikra egyszer csak nem látna, és vakon bolyongana a világban. Hát, álltunk egymás mellet, én bőgtem, ő meg várta, hogy megnyugodjak. Egész úton egyszer sem bosszankodott, tényleg igyekezett kedvemben járni, az első két napon még néhány poén is elhangzott a Güell park belépővel kapcsolatban – amiket aztán szépen ki is radírozott a tudatom a későbbi rossz hangulataim miatt -, és végül mindig nagyrészt azt tettük, amihez nekem kedvem volt.  Ilyenkor vannak a nagyon hülye helyzeteink – ő valószínűleg nem tud ezzel mit kezdeni, nekem már az is elég lett volna, ha csak átölel, de nem csodálom már, ha ehhez éppen nem volt kedve. Végül csak továbbindultunk, próbáltam összeszedni magam, de ezután már nem nagyon beszélgettünk, vagy sétáltunk kézenfogva, csak úgy elvoltunk egymás mellett. Könnyedén megtaláltuk a fogaskerekűt (Funicular et Tibidabo), ami miatt egyébként szétizgultam magam, sőt az onnan továbbmenő buszt is. Itthon jócskán keresgéltem ezt a Funiculart, mindenhol azt írta, hogy külön díjat kell érte fizetni, és egyébként sem volt túl egyértelmű, hogy jutok oda, és hogy kell használni. Ehhez képest a metró után vonatra szálltunk, ahonnan közvetlenül a fogaskerekűhöz értünk - pár méter volt -, és semmiféle jegy nem volt rá! Még a meglévő vonaljegyünket sem tudtuk érvényesíteni, mert nem volt mivel!  Az első buszra nem fértünk fel, jócskán szeles, hűvös helyen kellett várnunk, viszont nagyszerű panoráma mellett megreggeliztünk, míg jött a következő. Aztán végre ott voltunk, ahol lenni akartam. Igaz, baromi hideg volt, vacogott a fogunk, ittunk ugyan egy meleg kávét, de sokat nem segített, annyira fújt a szél. Elkértem a Főnök telefonját, hogy legalább a templomot hadd fényképezzem le, annyit biztos kibír – és kibírta, még egyet sikerült a város látképéről, sőt egyet még a fogaskerekűn is.. Mert a látvány borús, szar időben is félelmetes volt! A hatalmas katedrálisok és irodaházak mögött háttérben a még hatalmasabb tengerjárók, ahogy sütötte őket a nap! (Őket bezzeg sütötte!) Maga a Tibidabo vidámpark is mókás, és látványos, tiszta kis időutazás a régi körhintákkal. A templom pedig… megérte! A fenti teraszról a kilátás még jobb, maga a bazilika egyszerű, de szép. Aztán bementünk a lenti részbe is, ami egyszerűen csodálatos! Na most volt alkalmam, hogy fényképezgetés helyett magamba szívjam a látványt, szóval körbevizsgáltam az elképesztő mozaikborítást. Mi munka lehetett ezt megcsinálni! Nagyon, de nagyon szép! Ha nem is izzadásig, de itt legalább egy ici-picit átmelegedtünk, legalább a szél nem fújt, aztán elindultunk visszafelé. A Főnök jól átfázott, nekem sem volt melegem, és már fájdigált a fülem, szóval lemondtunk róla, hogy legyalogoljuk a hegyről, elindultunk a busz felé. Nem arra mentünk, amivel jöttünk, igaz, külön jegyet kellett rá venni, de nagyon szép volt a lefelé vezető út, és kb. fél óra múlva a La Rambla elején tett le minket. Ezt azóta sem értem, hogy itthonról is, és ott is többször megnéztem, hogy juthatunk oda, ezt a lehetőséget sosem ajánlotta fel az útvonalterv! Eddig mindig, mindenhol olyan flottul mentek ezek a dolgok, de Barcelonában a közlekedés sosem. Tényleg nagyon jó egyébként a tömegközlekedés, valami a tervezővel nem stimmel, így minden bonyolult volt, és nem is minden sikerült. Hogy ide így jutottunk csak el, ez változatlanul nagyon bosszant, amikor egyébként teljesen egyszerű lett volna!

Így pár perc alatt újra a hotelben voltunk, de útközben vettünk még valami lógós kaktuszfélét. Megbeszéltük, hogy tartunk egy kis pihenőt, este még sétálunk, veszünk valamit a gyerekeknek, vacsizunk valahol,  csapunk egy utolsó estét. Míg a Főnök szundikált, én próbáltam megint elboldogulni a csomagokkal. A növényként olyan nehéz volt (sajnos „kisebb kiszerelésben” nem találtunk), hogy teljesen beparáztam, hogy most majd túllépjük a súlyhatárt, de azért valahogy becsömöszöltem mindent. Közben a telefonokat is feltöltöttük, hogy megnyugodhassak.  A kis zacsimban is volt még apró, kiraktam a takarítónőnek – mindig szép rendben és tisztán találtuk a szobát, mikor visszaértünk esténként, és egyébként is kedves, mosolygós volt, ahányszor találkoztunk. A takarítónőről jut eszembe, ami nagyon tetszett az Oriente-ben (fotó). Lehet, hülyén hangzik, de amellett, hogy ötletes, nekem megható is.
Még megfordult a fejemben, hogy ha kifelé nem is szúrt szemet nekik a testápolóm, ez még hiányzik, hogy ezt is elvegyék, ezért tetőtől-talpig renováltam magam. Kint persze kicsi borotvahabot is tudtunk venni, itthon még sosem – vagy csak nem figyeltem? Na mindegy, pakoltam ide-oda, hogy jó legyen, aztán még én is sziesztáztam egy kicsit.

Már sötét volt, mikor újra nekiindultunk. Először bementünk egy közértbe, és jól becsokiztunk, vettünk útravalót, meg a változatosság kedvéért ma estére egy koktélt, amiről egyébként semmit sem tudtunk. Bár én a roséra szavaztam volna, vagy ismét a Sangriára, de végül is bármit meg tudok inni, ha a szükség úgy hozza – mondtam én. Még elpoénkodtam rajta, hogy biztos valami kókuszos lötty, amiért nem vagyok oda, a Főnök meg mondta, hogy ő pont ebben reménykedik, és akkor úgy gondoltam, hogy eddig úgyis hisztis, erőszakos picsa voltam, legyen, amit ő szeretne. Aztán egy szuvenír boltban láttam olyan pólót, amiről azt gondoltam, hogy a fiúknak biztos nagyon tetszene, így vettünk is nekik. Szó se róla, először a Sons of Anarchy „jött szembe velem’, azt egyből észrevettem, de azt majd Californiában veszek nekik. Más vevő nem lévén, beszélgettünk kicsit az eladóval, aki mondta, hogy idén alig voltak magyar turisták, pedig egyébként minden évben nagyon sokan. És ő szereti a magyarokat, mert olyan nyugodtak – ezen igen jól szórakoztunk. Meg hogy hallott róla, hogy Budapest nagyon szép. Naná, hogy naná! Mert az is!

Aztán egyszer csak ott volt egy Katalán étterem (Catalonia Restaurant), ahol egy teremtett lélek nem volt, csak egy kedves, mosolygós csajszi állt az ajtóban vendégfogónak. (Nem sokkal előtte beszélgettünk erről a vendéglátós Murphy-törvényről, hogy a vendéget a vendég vonzza.) Továbbmentünk, de aztán csak visszafordultunk, mert a Főnök még halat nem evett kedvére, én meg nem is tudom. Olyan jókat olvastam a katalán sültekről, gondoltam, érdemes lenne kipróbálni, vagy a tapast.  Itt volt menü egészen elfogadható áron, ami italt is tartalmazott, akár egy palack bort is. Végül nem a tapas menüt választottuk, hanem tonhalsalátát előételnek, én kértem gazpachot (mert ezt is csak hírből ismertem), a főnök halat kagylóval és spárgával, én meg marhasültet roston burgonyával. A Sangria az meg már kötelező volt J. A saláta fenomenális, és a leves is nagyon ízlett. A Főnök jól választott, én meg valahogy úgy, hogy csak kipróbáltam azt is, amit nem akartam, a csordogálós marhasültet, de végül is nem volt rossz, szóval sikerült mind megennem, és már ezt is tudom, hogy milyen.  A vendégcsalogatós kedves mosolygós csajszi kérdezte, hogy milyen nyelven beszélünk, oroszok vagyunk? Ezen jól szórakoztam, azt mondta, nem, nem olyan, csak olyan kelet-európás. A pincér már nem volt annyira kedves, mosolygós, inkább olyan semmilyen, mintha ott sem lennénk. De végül is minden jó volt, a vacsi kimondottan szépen volt tálalva, és az ár is megfizethető volt. Mire végeztük, bevonzottuk az újabb (tényleg) magyar csoport J. Itt egyébként a menü választható előételből és főételből áll (úgy párosítod, ahogy akarod), és jár hozzá ital, pl. egy üveg bor, és ez 12 euro. Szerintem ez egyáltalán nem horror ár! Van ennél drágább menű is, az talán 15 (?), de ehetsz étlapról is. 

Hazafelé sétálva mondtam, hogy ha egyszer ruhatárat akarnék cserélni, én nem Párizsba, Rómába vagy Milánóba mennék, hanem ide, mert nekem nagyon tetszik ez a stílus, ahogy itt a nők öltöznek, és az üzletekben is csupa nagyon jó hacukát látok. Megkérdezte, én nem akarok-e választani magamnak valamit, mondtam, hogy nem, nem is ezért mondtam, egyébként is nekem már megvan a CD – igaz eggyel kevesebb a kelleténél (Harlem Jazzklub), de ez így is jó, és nem is kell több. De hogy ő miért nem választ soha semmit sehonnan?  Azt mondta azért, mert ő az utazást szereti, nem a tárgyakat, amit hazahozhatna. Nem fontos, és nincs is olyan, amire vágyna. Végül is a kaktusz megvolt J. Nekem volt itt pár dolog, amit nagyon szívesem megvettem volna, az egyik pl. a festékszórós festőnél egy kép, meg a szomszédjában is. Azok nagyon tetszettek, és kicsit kísértésbe is estem, de ott is úgy gondoltam, hogy hülyeség, nem is tudnám hova kitenni, hogy jól mutasson, sőt az sem biztos, hogy épségben hazajutna kézipoggyászban. Pedig mint „kézműves”, szívesen támogatnám is őket a vásárlással, de úgy látszik, győzött a másik énem J.

Hazaérve kinyitottuk a koktélt – és bűn rossz volt! Az biztos, hogy Ballantines volt az alap - még másnap is számban éreztem az ízét – de valami elképesztően édes volt! Végül otthagytuk, hogy jó legyen a takarítónőknek is, hátha megisszák J. A zacsit is szépen, rendesen nekitámasztottam, hátha veszik az üzenetet.

 VASÁRNAP

Okulva az állandó barcelonai eltévedésekből már hatra állítottam az ébresztőt, a 9.20-as géphez. Persze már akkor mindketten kaptuk a figyelmeztetőt, hogy el fogunk késni – 40 percre a reptértől! Így hát elindultunk időben. Megint felajánlott számomra teljesen ismeretlen közlekedési eszközöket és útvonalakat, megőrültem már kora reggel! Baktattunk tök sötétben a cuccokkal a metróhoz, ma persze már hajnalban is jó idő volt,  egész napra „kánikulát” ígért, bosszankodtam már megint feleslegesen, cipeltem a táskám, nyakamban lógott a kistáska, plusz vittem a kajás szatyrot, és duzzogtam, hogy a Főnök csak megy előttem szó nélkül, én meg itt cipekedek mögötte. A metró előtt megálltunk, hogy még egyszer megnézzem, most a valós idejű szar milyen variációt ajánl fel.  Akkor elvette tőlem a szatyorkát – így utólag most ezen bosszankodom, hogy már megint én kúrtam el valamit. Már megint alig bírtam visszatartani a sírást, olyan magam alatt voltam minden kézzel fogható indok nélkül, ahogy vánszorogtunk le a lépcsőn. Állt oldalt egy figura, amikor mi mentünk be a kapun, és pont jött a metró, siettünk mi is, hogy elérjük. A Főnök közben letette a bőröndöt, hogy kezelni tudja a jegyünket, én már bementem, amikor hátranéztem, azt láttam, hogy a figura is ugrott utána. Mindketten azt gondoltuk, hogy már máshol is láttunk ilyen lógósokat a metrókapunál, aki így jut be egyszerre más jegyekkel. Aztán elmentünk az Arenas-ig, ahonnan a reptéri busz megy. Álltunk a megállóban, volt még negyed órán, így végre iszogathattam békésen a kávém egy cigivel, amikor a Főnök elkezdte keresni a telefonját. Próbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Itt állt össze a kép a metróbejáróval. Azért így a végére nekünk sikerült még a La Rambla híres zsebeseit is kipróbálni! Azt csak később a repülőn juttatta eszembe a Főnök, hogy ha már veszett valami, a törött kijelzős telefonján kívül rajta volt az a kevés kép, amit ő készített, meg az én utolsó két képem is J. Úgy kellett ez még a végére – na akkor határoztam el, hogy MOST frissen fogom leírni a tanulságokat és történéseket. A repülőtéren megint kerengtünk egyet, a kistáskám most begyömöszöltették a bőröndbe, a testápolóm tényleg kidobatták, de már nem is érdekelt. Most már feljegyeztem magamnak, hogy ismételten el kell kezdenem a minimálpoggyászt, és kaladvágyást, ha továbbra is utazgatni akarok! Hazafelé a gépen próbáltam kinyomozgatni, hogy vasárnap hol van nyitva ügyfélszolgálat, hogy hétfőre legyen telefonja a Főnöknek, de nem jutottam semmire, csak hogy a kártyacsere ilyen esetben azonnali, de 5100 Ft, és le is tudom azonnal tiltatni.

Mikor leszálltam, felhívtam az ügyfélszolgálatot, hogy tiltsák le, és irányítsák át hétfőre a hívásokat – de a kettő együtt nem megy, viszont a csajszi mondta, hogy itt nálunk nyitva van az üzlet az Auchanban, úgy is vásárolni akartunk valami ebédet, hát útbaejtettük. Ott elmondtam mi történt, 4.200 forint volt a kártyacsere azonnal, és 3.100 forintért elhoztunk egy jóval újabb típusú telefont, ráadásul a hűségidőt is csökkentették fél évvel, és sokkal jobb opciókkal tudtam szerződést kötni. Még a telefont is letiltathatnám, ha visszamennék a szerződéssel, de már nincs kedvem. A kijelző cseréje ennél többe került volna…  Már megint egy tanulság, hogy a szarság végül milyen gyorsan megoldódott.

Végül csak nem ettünk churrost, és a Főnök sem kóstolta meg az osztrigát. Azt mondta, inkább lemond a gazdagoknak járó csemegéről, mint hogy megegyen egy élő állatot J. Pont álltunk egy standnál a piacon, amikor egy fickó vett egy dobozkával, és megvártuk, hogy mennyit fizet érte. 50 euróval fizetett, és valami aprót kapott vissza belőle… Persze nem ezért nem kóstoltuk meg, én akkor sem tenném, ha nekem fizetnének érte J. Már a gondolattól is elindul felfelé a gyomrom. Churrost meg majd sütök J. 

És még egy benyomás Barcelonáról. Sosem láttunk dugót, nem hallottunk dudálást, a zebránál biztos, hogy átengednek, de akkor sem dudálnak, vagy türelmetlenkednek, ha az emberek nem ott kelnek át. Egyébként a legtöbben itt is figyelmen kívül hagyják a gyalogátkelő piros jelzését, és simán átmennek. A látványos rendőri jelenlét mellett egyszer hallottunk szirénát, az is mentő volt. Rengeteg a motor és a kerékpár. Valahogy nekem a közlekedésben is nyugodtabbnak, türelmesebbnek tűntek. 

Hát, nekem ilyen volt ez az eszement utazás. De most úgy kiokosodtam Barcelonából, hogy többet nem ver át! J 

Azért hogy a megszokottól mindenképp eltérő legyen az utazás, még itthon folytatódott egy kicsit, itt várt az értesítő, hogy hétfőn egész nap nem lesz víz. Hát jól, van, nekem már ez is mindegy, bár ilyenkor mosni és takarítani szoktam, most szakítottam a hagyományokkal, és egyszer végre frissiben megírtam az egészet! Ma meg már kedd van, és nevetni is tudok rajta.