Szovjetúnió - egy letűnt kor emléke

1987. június
A történet azzal a sablonos szokással kezdődött, hogy cseppet sem rendhagyó módon a Karcsiba indultam. Franc se tudja, miért szálltam rossz buszra, az áruháznál vettem észre, és gyorsan leugrottam, hogy átszálljak a 48-asra. Éppen az egyik tanárnőnk karjába ugrottam, és nem nagyon értettem, miért örül ő ennek annyira. Sűrű bocsánatkérésemre pedig azt mondta:
- Na örülsz az utazásnak?
Én meg néztem bután, és mindenféle gondolat cikázott villám gyorsan az agyamban, honnan tudja, hogy kocsmázni indultam éppen, ennek ő miért örül, vagy éppen gúnyolódik? ... na ennyi az apácazárdás oskolámnak....
- öööö.... - kb ennyit tudtam kinyögni, rám nem igazán jellemző módon.
- Anyukádék mit szóltak? Útleveled van? Igazgató úrral beszéltél már a kikérő miatt? .... - és záporoztak tovább a kérdések, én meg egyre inkább ööööö... és ööööö..., és nagyon  nem értettem a dolgot, ami végre neki is leesett. Biztos beugrott neki, hogy nemrég nyertem meg a suliban a maratoni beszélőversenyt a Berkóvel holtversenyben, szóval valami nem stimmel.... Az öööö-nél azért még mindig tovább jutottam valahogy...
- Te kaptad az idei ingyenes jutalomutat, és mész a Barátság vonattal Moszkvába!
- Én? Miért? Mikor? - sikerült kinyögnöm nagy nehezen.
- Holnap után .... - jött a busza, otthagyott, én meg bámultam bambán magam elé.
A Karcsiig volt időm elmerengni az információn. Szóval annyira tökéletes vagyok, hogy ingyen mehetek, tekintettel a közösség érdekében végzett kiemelkedő teljesítményemre. Indulás mindjárt. Útlevél nincs. Zsebpénzem sosincs Anyám nem fog elengedni. Innom kéne valami lélekemelőbbet a kólánál, ha már mindenki ilyen jól szórakozik rajtam, a hátam is kezd már sajogni az ütögetésektől, amivel gratulálnak nekem, mint élenjáró KISZ-tagnak! És közben mindenki azon röhög, hogy mi lenne a suliban, meg a KISZ-ben, ha tudnák éppen hol és kikkel ünneplem A Nagy Hírt... Béközép sem lesz így a hét végén, nem sajnálom? Vagy nem megyünk inkább Agárdra? Ha inkább nyugatabbra utaznék, menjünk Balcsira...  (Úr ég! Ha tudnánk, mi lesz pár év múlva! És közeleg az idő, amikor még a párttagságom sem javasolja mindenki egyhangúan...)
Este kicsit korábban botorkáltam haza, hogy valahogy beadagoljam még otthon is a dolgot. Naná, hogy most sem kockáztattam meg az ivást, épp elég a cigiszagot eltűntetni...
Apukám örült, anyám azt mondta, szó sem lehet róla. Semmi extra.
Másnap a suliban valahogy már mindenki tudta.... Nagymamám volt a portás, és már fülig érő szájjal mondta, hogy vár a diri. Azon kicsit elcsodálkoztam, hogy rajtam kívül a suli két legjobb tanulója jön még. Én a közelében sem voltam a kitűnő bizonyítványnak. Ők meg az ingyenes utazásnak... Az of és a diri hitetlenül néztek rám, amikor mondtam, hogy anyám nem enged el, és útlevelem sincs. A diri  azt mondja, ilyen nincs. Anyám sem szállhat szembe a mozgalommal. Próbáltam meggyőzni, hogy fogadjunk, de nem hatotta meg. Telefonált a rendőrségre, és azt mondta, azonnal menjek megcsináltatni az útlevelet, még a fényképet is szponzorálta. Mikor bementem a rendőrségre, már kész volt az útlevelem, csak a képet ragasztották bele, és alá kellett írnom. Rohanás vissza a suliba, Nagymama adott 1.000 Ft zsebpénzt (megjegyezte, ezt szívesebben, mint amikor az ellenőrzőm írja alá azon kézenfekvő okból, hogy ugyan úgy hívják, mint anyámat, tehát nem is hamisít). Táváris ucsítyelnyicá azt mondta, jól nézzem meg magamnak a Lomonoszov Egyetemet, hátha lelkesítően hat a tanulási kedvemre, Netácska azt mondta: "megnézed te Névá és lesz az nagyon hogyishívják, majd írsz róla beszámoló páruszki" - szóval sínen volt minden.
Az of pedig átjött este, és nem kevés ráhatással meggyőzte anyámat. Ma sem tudom, hogy sikerült neki, mert az első két perc után kiküldtek.... Hát igen. Of nem arról volt híres, hogy engem szembe dícsérjen....  és a nem szembe sem sűrűn, szóval itt szerintem meghasonlott önmagával, és csak a "mozgalomnak" járt kedvében.... Vagy a dirinek?
Nagy gyakorlatom nem volt az utazásban, gondoltam a tarisznyámba pont belefér néhány bugyi, zokni, pár póló és a tisztasági csomag. Bárki megirigyelhet manapság, amikor erősen korlátozva van a repülőn a kézipoggyász! Egy farmergatya, farmerkabát, edzőcipő, póló - ez úgyis rajtam lesz, a pulcsit meg majd a derekamra kötöm. Szóval csak úgy, mintha leruccannánk a Karcsiból Agárdra :-). Némi gondot okozott, hogy vettem egy karton Szofit (85 Ft volt!), és azt már kicsit nehezen tudtam bezsúfolni. Ja, és aki csak tudott, ellátott jótanácsokkal, pl. hogy vigyek sok reklámszatyrot, azt nagyon jól el lehet adni :-).... - régi szép emlékek. Szóval betankoltam még pár Skálás meg Sugár szatyorkát is.
Éjjel jött a távírat, hogy ne  menjek reggel a pályaudvarra, vonat nem lesz, Ferihegyről indulunk repülővel, hazaérkezés változatlan, így kapunk két jutalomnapot..... Még sosem ültem repülőn, szóval totális örömünnep volt, aludni sem tudtam. Némi üröm az örömben, hogy a szüleim "nem tudták megoldani", hogy kikísérjenek. Bár anyám némi iróniával megjegyezte, hogy segítségre úgy sincs szükségem a csomagok cipeléséhez. A reptéren a csoport többi tagját látva kicsit magam is elbizonytalanodtam a csomagolást illetően, de azt gondoltam, tele vagyok lóvéval, majd veszek valamit, ha szükségem lesz rá. Arról még senki sem világosított fel, hogy maximum pufajkát vehetnék, azt is akkor, ha mákom van, és éppen árufeltöltés volt. Nem is baj persze, hogy kellő optimizmussal indulhattam neki a nagy kalandnak.
A repülőút így néhány évtized, és némi összehasonlító tapasztalat után már elég viccesnek tűnik, akkor viszont piszkosul élveztem. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a leváló barokk-mintás tapétának, a laza csavaroknak, a folyamatos rángatásnak, remegésnek és recsegésnek, hiszen VÉGRE KÜLFÖLDRE mehetek! Bántam is én, hogy kelet vagy nyugat! Kaját is kaptunk, a társaság remek volt, a legnagyobb gondot az okozta, hogy vajon megtarthatjuk-e a használt műanyag tányérkákat, vagy az lopásnak számít. Nem titok, hogy "jó magyar szokás szerint" igyekeztünk megtartani...

Moszkvában különjárat várt ránk. A szállodáig az út számomra teljes döbbenet volt. Igaz az időjárás is elég borús, szomorkás volt, de az, hogy 2x6 sávos tök üres úton megyünk végig (elvétve láttunk katonai járműveket, vagy szolgálati autókat), minden szürke - hát ez elég lehangolónak tűnt. Amig a szobakiosztásra vártunk, ismerőssel találkoztam a hall-ban, ők éppen már hazafelé indultak. Jót nevettünk ezen, milyen kicsi a világ - és ő sem az a kimondottan "vonalas" ismerettség volt. Azt mondta, minden nagyon jó volt, és szerencsések vagyunk, hogy kaptunk még két napot, és ő is felhívta a figyelmem a reklámszatyrok kiemelkedő piaci értékére :-).
Ahhoz képest, hogy egy évvel az út előtt még bukásra álltam oroszból, mire idáig jutottam, "megembereltem" magam. Köszönhető ez persze Irénkének, akihez különórákra jártam, és valahogy megszerettette velem az orosz nyelvet. Amit meg egyébként nem is utáltam, csak olyan gáz volt ez, hogy mindenkinek oroszul kellett tanulni, és tudjuk, hogy ami kötelező, az szar is. Itt a tíz nap alatt nagy hasznomra volt, hogy már folyékonyan beszélek oroszul, és meglepődtem, hogy bár mindenki ezt a nyelvet tanulja, a csoportból mennyien nem beszélik.... Volt aki a kóska lezsít szábáká- nál tovább még nem jutott :-)

A szállodában:
Mint kezdő utazónak, nekem a totális luxust jelentett minden! Padlószőnyegek még a hatalmas, tükrös liftekben is, a szobákban törölköző és köntös, első osztályú kiszolgálás az étteremben és és és A BÁRBAN! Éppen a szesztilalom idején jártunk, ami persze ránk nem vonatkozott! Esténként, amikor bevonultunk a disco-ba (!), na az volt az igazi "hámbólkirugás"! Első este kértem egy óriási fagyikelyhet, átszámolva 1 Ft-ért. Cseppet meglepett, amikor rájöttem, hogy min. 1 deci vodkát tartalmaz. Na elsőre ez bizony nagyon jó mókának tűnt, de akkoriban ugye még nem bírta az ökör a szántást, szóval második estétől már inkább arról igyekeztem meggyőzni a pultost, hogy inkább valami alkoholmentes innivalót szeretnék. Ez aztán számukra volt teljesen érthetetlen, de itt kamatoztathattam először remekül a nyelvtudást, ugyanis remek üzletet hoztunk össze. Ők ugye nem vihettek ki alkoholt, de én igen.... Szóval az én zsebpénzem nem csökkent a bárban, hanem növekedett. Már dörzsöltem előre a kezem, és terveztem, hogy akár egy bőröndöt is vásárolok, amivel cuccolhatok hazafelé.
Ez a szálloda nekem amúgy is "a nagy üzleti lehetőségek helye"-ként marad meg örökre. A szatyorkáimtól már első nap sikerült megválnom, a bárban jól kerestem, és a gatyám meg a dzsekim is horror összegekért akarták megvenni, egymásra licitálva. Ne is beszéljünk életem első Puma cipőjéről, ami már enyhén szét volt járva, de így is meglepő ajánlatokat kaptam rá! Ha éppen lett volna bármelyikből váltásom, biztos el is adom, így inkább mindig csak megígértem, hogy ha tudok venni másikat helyette, eladom. Úgyis terveztem, hogy a GUM-ba mindenképp elmegyek valahogy! Elvégre normális ember  Londonban is a Harrodsban, Párizsban a Lafayette-ben vásárol....
Nekem a kaják is újszerű élményt jelentettek. Nagyon finom volt minden, de ami különösen megmaradt, az a  svédasztalos reggeli volt - amiről nekem ezelőtt fogalmam sem volt, mit is jelent. Sokan mondják, hogy vacak a fekete kenyér, nekem nagyon ízlett. Ilyen sötét kenyeret én még azóta sem ettem, ahogy olyan fehér kenyeret sem, amit e mellé még felszolgáltak. A feketéhez mindig nagyon finom vaj volt, halkrém, és rengeteg kaviár, a fehér pedig leginkább a mi kalácsunkra hasonlított.

A csoporttal:
Természetesen bejártunk minden kötelező látnivalót, amihez különjáratot biztosítottak.
Még a Lomonoszov Egyetemet is megnéztük. Kívülről...
Gyalogoltunk pl. néhány órát a Vörös téren, megnéztük a Vaszilij Blazsennij székesegyházat, ami valóban nagyon látványos.
Bevittek minket a Kremlbe, és itt láttam életem leghatalmasabb festményét. Akkoriban nekünk a Kremlbe bemenni elég felemelő érzés volt. (Most meg úgy tudom elég drága lenne... ) Lenyűgöző volt a pompa a kerítésen belül, főleg a kinti világhoz képest!
Megnéztük az űrhajósok múzeumát, és a Tretyakov képtár egy részét.

Vaszilij Blazsennij Székesegyház

A legemlékezetesebb azonban a Lenin mauzóleum volt. Ide csak az ment be, aki akart, néhányan sorba álltunk néhány órácskát... Közben az idegenvezetőnk elmondta, hogy régen az emberek végicsókolgatták, megsimogatták a tetemet, aminek ez "nem tett jót", szóval őrség áll körülötte, és már nem lehet a közelébe menni. Előttünk egy idős nénike ment, aki folyamatosan pityergett. Amikor beértünk, megállt Leninnel szemben, és letérdelt imádkozni, miközben már nagyon sírt. .... Imádkozni! Nem is értettem akkor sem, hiszen Lenin nem volt az a vallás-barát ember. Az őrök moccanatlanul álltak, olyan volt, mintha még a pislogásról is leszoktak volna. Bent elég fülledt volt a levegő, a holttest kivilágítva... és olyan, de olyan pici volt!!! Fura, hogy évekig sulykolták nekünk a NagyEmbert, közben meg ez itt egy ilyen iciri-piciri.... Aztán kijöttünk végre, és én békésen kihánytam magam a fenyők tövében.

Kreml

Az ilyen csoportos utakon, amikor már visszafelé tartottunk a szállodában, minden nap elmondhattuk a   véleményünket arról, amit aznap láttunk, vagy kérdéseket tehettünk fel. Ez a Lenin Mauzóleum túra a harmadik napon volt, és én bőségesen kifejtettem róla a véleményem. A halottgyalázástól sikerült eljutnom a fáraók aranyszarkofágjaiig, amikor a csoportvezetőnk azt mondta, jobb lenne, ha befognám a szám, és leülnék a helyemre... Pedig szerintem a többiek jól szórakoztak, bár akkor már nem hánytam közben. Ezután nem tiltakozott, amikor megkérdeztem, hogy esetleg néhányan csinálhatnánk-e szabadprogramot. Értésemre adta, hogy elég nagyok vagyunk már, hogy ne akarjon folyamatosan felügyelni bennünket, egyébként is örülne, ha nem rontanánk tovább a csoportmorált....  Megjegyezte, hogy kaja adott időben van a szállodában, ehhez igyekezzünk alkalmazkodni, éjjel pedig tilos az utcákon tartózkodni. Szóval szabad volt a pálya, nekem meg már volt egy csomó pénzem és tervem.


Szabadon a városban:
A bár még arra is remek hely volt, hogy dübörgő Neoton família mellett saját utiterveket kreáljunk. Elég hamar rájöttem, hogy nem én vagyok egyedül, aki vágyik a szervezett programokon kívül egyéb típusú szórakozásra is. Így találtunk egymásra egy villamosvezetővel, egy tengerészkadéttal és egy művész szülők kissé elvont gyermekével. Mivel orosz tagozatos voltam, Moszkváról is sokat tanultunk, kb. tudtam, mi az, amit mindenképp szeretnék megnézni. Ebből néhány szerepelt a programban is, de még így is elég időnk maradt másra - köszönhetően a plusz két napnak.

a GUM

Szereztem egy térképet (simán megért egy szatyrot!), és nekivágtunk a városnak. Legelső és legfontosabb úticélom a GUM volt, ahova Metróval lehetett legkönnyebben eljutni. Na ilyen tömeget én még sosem láttam! Az utakon tényleg alig volt autó, a föld alatt pedig emberek milliói! Leginkább mindannyian szorongattuk egymás kezét, nehogy elveszítsünk valakit. Néhány metróvonal és állomás elképesztően gyönyörű volt, művészi festményekkel, némelyik kopott és lehangoló, némelyiket pedig ma már leginkább szocreálnak mondanánk. Ahol le kellett szállnunk, olyan alagút-labirintus volt a föld alatt, hogy nem találtunk ki! Minden szürke volt és beton, olyan volt, mint egy hatalmas légópince.  Kóvályogtunk legalább fél órát, aztán feladtuk, és kerestünk egy rendőrt, hogy megkérdezzük, merre kell menni.  A többiek ugyan tiltakoztak, hogy miért pont egy rendőrt, de nekem nem nagyon volt aggályom, ráadásul más mindenki rohant valahová. Aztán pont ő volt az első igazi, és pozitív meglepetésünk. Egy kb. szüleink korú ember volt, és annyira lelkes volt, hogy magyarok vagyunk! Elmondta, hogy a családjával nyaralt egyszer a Balatonnál, és ő még ilyen kedves, barátságos emberekkel nem találkozott, mint a magyarok, és milyen jól érezték magukat nálunk, és mi már igazán egy nyugati ország vagyunk, micsoda pompa, micsoda gazdagság... és mondta, mondta, és mosolygott, és ölelgetett minket, mi meg álltunk és döbbenten hallgattunk... illetve én próbáltam fordítani a többieknek, már amennyire a tempót követni tudtam. Addigra már beszereztem magamnak jó hányán remek kis kitűzőt (Leninről többet is, sőt még olyan fajta is volt köztük, mint a kacsintós naptár :-)), szóval a rendőr még csudára meg is dícsért minket, hogy mi milyen rendes fiatalok vagyunk, és miénk a jövő, meg éljen a párt... és hasonlók. Szóval végül azt mondta, legegyszerűbb, ha elkísér minket, bár az aluljárót nem hagyhatja el, de a lépcső aljáig velünk jön. Na az ismét egy fél óra volt, mire odáig gyalogoltunk - ilyen szerény kis aluljárók vannak. Igen rendes volt velünk, szerettünk volna adni neki valamit, de más nem volt nálunk mint cigi, szóval megkínáltuk, amitől szinte könnybelábadt a szeme. Régi kedves emlékek fűzték Sophianae-hoz :-)
És aztán igen, igen, igen! Végre megpillantottam a GUM-ot... Lelkesedésem a tetőfokára hágott! Impozáns hatalmas épület, igazán bebarangolásra csábít, és végre vásárolok ruhákat, vasalót a nagyanyámnak, játékot a húgomnak, és mindent, mi szem-szájnak ingere. Aztán csak mentünk és mentünk, és nem volt szinte semmi! Ürességtől kongó boltok, vagy éppen olyasmik, amit nekünk már "égő" lenne megvenni is.... Szóval rohamosan csökkent a lelkesedésünk, amivel párhuzamosan viszont egyre jobban megviselt lett a lábunk a lépcsőzéstől. Mikor már minden mosoly lefagyott az arcunkról, valamelyik felső emeleten kígyózó sort vettünk észre, gyorsan beálltunk, bár fogalmunk sem volt, miért állnak. Elmentem hát felfedező útra. Megnyugodva láttam, hogy ruhaboltba várakozunk. Kérdezgettem a sorban állókat, mire várnak. Azt mondták, érkezett néhány Trapper farmer. Én meg ott álltam az igazi, és eredeti, és imádott Wrangler nadrágomban és dzsekimben, kedvesen mosolyogva. Utitársaim könnyüket törölgetve röhögtek, és megkérdezték, biztos akarom-e ezt a ruhacserés bizniszt?  - szóval nekünk ennyi volt a GUM. Minden esetre olcsón megúsztuk.
Mire kijöttünk, már elég éhesek voltunk, de a szállodába egyikünknek sem volt kedve ebédért visszamenni. Reggeliről elhoztunk pár szelet kenyeret, azt elmajszolgattuk egy padon, és még mindig nem sejtettük, hogy a GUM nem egy rendkívüli eset volt áruellátottság szempontjából. Szerintem üresen kongó élelmiszerboltokról még egyikünk sem hallott.
Ez után ismét nyakunkba vettük a várost, hiszen nekem feltétlen el kellett mennem a Zsénsinszkajára, ahol híres, nagy játékbolt található. Na ott legalább jól szórakoztunk, én vettem egy macit, aki szerintem a mai napig hálás nekem, hogy ilyen jó körülmények közé hoztam. És nem utolsó sorban vettem a nagymamámnak egy igazi, hatalmas, orosz nagymama-babát. Hátha jó lesz neki ez is gőzölős vasaló helyett. Hiszem még fakanál is volt a kezében, a másikban meg kötőtű. Ki ne örülne egy ilyennek? Az akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy már nincs szatyrom, és itt venni, az egyenlő a lehetetlennel.... Szerencsére itt be is fejeztem a shopingolást, ez a kettő volt az első és utolsó tétel, amit az út alatt vettem. Így is jelentősen megnövekedett a poggyászom mérete.
Késő délután már egyre éhesebbek lettünk, de mást nem találtunk, mint utcai fagyiárust. Igaz, nagyon finom volt, két ostya között a krém, és valami zsírpapír-félében nyomták a kezünkbe. Pár percig még úgy is éreztük, hogy jóllaktunk, de a harmadikat már senki sem kívánta.... Végre emeletes házak között találtunk egy élelmiszerboltot. Már a lakótelep is elég lehangoló volt, olyasmi, mint nálunk a bányász-városokban, kopott és szürke, fák, bokrok csak elvétve, széles betonjárdák, betonpadok, betoncsúszdák a betonjátszótereken. A bolt elég nagy volt, és teljesen üres! Zöld csempe mndenhol a plafonig, a polcokon elvétve volt áru, de az sem olyan, ami azonnali fogyasztásra alkalmas lett volna. Néhol díszes halomban voltak a konzervdobozok, persze nagyon ügyesen felépítve, hogy soknak tűnjön. Épp csak cimke nem volt egyiken sem. Próbáltam elmondani az eladóknak, hogy már igen éhesek vagyunk, de ők széttárt karral közölték, hogy csak ez van.
Lehangoltan ücsörögtünk egy betonpadon, és korgott a gyomrunk. Akkoriban ugyan még vadul rágtam a körmöm, de egyrészt már az is fogytán volt, másrészt még mindig nem tűnt elégé laktatónak.  Fogalmunk sem volt, hogy kb. hol vagyunk a szállodához képest, már sötétedett, és vacsira már semmiképp sem értünk volna vissza. Kínunkban poénokat vacsoráztunk. És! Egyszer csak jött egy néni, elment előttünk, de titokban jól megnézett minket. Kicsit később visszajött, és megkérdezte, honnan jöttünk, és mit csinálunk itt. Tanakodott egy kicsit, csóválta a fejét, kifejtette, milyen hülyék vagyunk, hogy nem mentünk vissza a szállodába, ahol lenne mit ennünk. aztán azt mondta, menjük vele. Elég népes családhoz vitt minket, ahol ő volt a nagymama. A gyerekek úgy néztek ránk, mint az indiánok nézhettek az isteneknek hitt fehér emberre, és jó darabig meg sem szólaltak. A papa és az apuka próbált velünk beszélgetni, miközben készült a vacsora. Tisztán látható volt, hogy nem valami gazdag családba csöppentünk. Anyuka tanárnő volt, a többiek gyárban dolgoztak. Szamovárból teát kaptunk, és valami érdekes, lecsóhoz hasonló, nagyon finom kaját.  Nekem úgy tűnt, kb. a semmiből főztek hirtelen tíz embernek.... Nagyon barátságosak, kedvesek és vendégszeretőek voltak, végül apuka a buszhoz is elkísért minket, és elmondta hogy jutunk vissza a szállodába. A mai napig lelkifurdalásom van, hogy mi semmivel nem tudtuk meghálálni ezt nekik. Szerettünk volna pénzt adni, de ezt látható felháborodással utasították vissza, végül a nagymama nevetve megkérdezte, szerintünk ugyan hol és mire tudnák elkölteni, hiszen láttuk a boltot....
Aznap úgy elfáradtunk, hogy a bárba is csak beugrottunk, egyrészt a kihagyhatatlan bizniszem miatt, másrészt hogy megbeszéljük a másnapot.
Reggelinél - okulva az előző napból - rendesen feltankoltunk, amit csak tudnunk. Értsd: kenyeret :-). Felvágottat mindig 1-2 szeletet adtak mindenkinek, vajat és kaviárt meg nem tudtunk mibe csomagolni.... Aztán teljesen ötletszerűen vágtunk neki a városnak, de már nem csak négyen, két lány még csatlakozott hozzánk. Néha metróztunk, néha buszoztunk, és mentünk amerre vitt. A buszon fura volt a jegy, tépni kellett magunknak, aztán kezelni, és azóta sem tudom, fizetni hol kellett volna.... A nap emlékezetes története volt, amikor olyan városrészbe keveredtünk, ahol elegáns, hatalmas villák voltak. Találtunk egy cukrászdát (kb. Gerbeaud), úgy gondoltuk, itt jól besütizünk. Hatalmas egység volt, régi, impozáns bútorokkal, óriási tükrökkel, süppedős szőnyeg, aranyozott díszítés, csillogó pult, elegáns személyzet - eleinte elég zavarban voltunk, mintha a cári világba csöppentünk volna. Letelepedtünk egy asztalhoz, hogy rendeljünk. Valahogy egyikünknek sem tűnt fel, hogy a pultok csillognak ugyan, de tök üresek! Az sem tűnt lényeges momentumnak, hogy rajtunk kívül nincs vendég.... Jött a felszolgáló, mondtuk, hogy sütizni szeretnénk. Mondta, hogy süti nincs, van marózsennoje (fagyi). Mondtuk megvárjuk, amíg lesz süti. Mondta jó. Pár év. De van marózsennoje. Mondtuk legyen az, de hozzon valami szilárdabbat is... ostyát, tölcsért (de az sokat!). Mondta jó. Van marózsennoje. Kristálykehelyben. Az elég szilárd? Mondtuk, na jó, akkor hozzon mindenkinek vegyesen, minden fajtából. Mondta jó. Nem lesz nehéz. Van marózsennoje. Csoki, vanília... És szóda vagy szörp, ha azt kérünk esetleg.... A felszolgáláshoz szerintem az egész személyzet kivonult, mindenkinek más hozta a kelyhet és az üdítőt, és még abba az illúzióba is ringattam magam, hogy a kristálykehely ezüsttálcán volt...  - cseppet sem lehetetlen! A mosdó sem volt hétköznapi, legalább is én addig még életemben ilyen elegáns klotyót nem láttam! Furán is mutattam a tükörben, bár akkor már tudtam, milyen értéket képvisel némileg koszosodó farmerszerkóm. Ha jól nem is laktunk, de nagyon jól szórakoztunk, és igyekeztünk nagyon előkelően viselkedni is... Szerencsére ezt senki sem találthatta nevetségesnek, hiszen teremtett lélek nem jött be, amíg ott voltunk. Végül gavalléros borravalót adtunk, de nekem még mindig több pénzem volt, mint amivel otthonról elindultam.

Pár nap Moszkva után este 7-kor indult a vonatunk Leningrádba. Hohohohó! A repülőgép után a második extrám! Hálókocsis vonattal megyünk! A vonaton kapunk tehát, kávét, üdítőt, vacsit! Tiszta luxusutazás! kétszemélyes fülkékben aludtunk, és nekem nagyon tetszett! Ilyen jókat ritkán alszom, mint ott a vonaton. Azt ugyan nem tudom, miért tartott a 4,5 órás út 12 óráig, de legalább kialudtuk magunkat.... Amire szükség is volt, hiszen éppen a fehér éjszakák idején voltunk Leningrádban! Reggel 7-re ért oda a vonat, az állomásról ismét különjárat vitt minket a szállodába. Itt aztán tényleg tátva maradt a szánk! Igazi luxusszállónak tűnt az épület, hatalmas üvegablakok mögött több méteres pálmákkal, egzotikus növényekkel,  az épületen belül tórendszerrel, az ebédlőbe is fahidakon lehetett eljutni. Ehhez képest a szobák elég megrázó élményt nyújtottak! Az egy dolog, hogy alvást tizenévesen az ember csak minimális mennyiségben tervez, főleg itt, és ekkor, de azért a szekrényekben hemzsegő csótányok már átlépték az én tűréshatáromat is. Lehúztam a párnahuzatot, belebatyuztam a tarisznyám, és felaksztottam a falikarra. Sok időnk szerencsére nem maradt szörnyülködni, mert indult a városnézés.

Admiralitás

Na ez az a város, amit akkor még ugyan Leningrádnak hívtak, ma pedig már ismét Szentpétervár, de élénken él emlékeimben. Gyöngyörű, lenyűgöző, mozgalmas, izgalmas, vidám, barátságos, nagyon szívesen elmennék újra! Csak ne lenne olyan mocskosul drága! Természetesen megnéztük az Aurórát! Aztán az Admiralitást az őrségváltással, a Téli palotát, a Pénzverdét, a leghíresebb templomokat, és élveztük a világos éjszakát a Néva partján, és észre sem vettük, hogy már reggel van.

Auróra

Második nap az Ermitázsba mentünk. Még ma is azon töprengek, mekkora lehet igazából, ha egy nap alatt két emeletet tudtunk bejárni..... ÉS IGAZIBÓL láttam Leonardo da Vinci Madonna gyermekével képét! Már akkor is nagy rajongója voltam, úgyhogy könnyekig meghatott. Bár képzeletemben nem miniatűrként élt a kép :-).
Előttünk állt még két éjszaka és egy szabad nap. Barangoltunk a Téli palota parkjában, ami elképesztő! Hattyúk úszkáltak a csatornákban, hatalmas, öreg fák mindenhol, impozáns kerítés, kovácsoltvas padok, millió virágágyás, mosolygó, békésen sétálgató emberek. Aztán végiggyalogoltuk a város nagy részét. Itt már  nem nagyon akadt problémánk kaja-ügyben, végre voltak boltok, büfék, éttermek. Meglepve tapasztaltuk, milyen sok angolul beszélő turistával találkozunk. Már egy hete az országban voltunk, azt hittük, kellően kiismertük magunkat a szokásainkban. Kadét barátom kezdte megunni a pipáját, én meg egyre jobban vágytam rá, hogy kipróbáljam. Mégis milyen vagány dolog lenne! Kicsivali is pipázott, de akkoriban még nem dohányoztam, így csak szimplán irígykedtem. Szóval itt volt a nagy lehetőség, és elcseréltem 2 doboz Sopianae-t a pipájára és némi dohányra. Büszkén pipázgattam egy lépcsőn, amíg ők bementek egy áruházba, amikor odajött hozzám egy középkorú pasi. Eleinte nem nagyon értettem miről beszél, aztán szép lassan kezdett derengeni. .... Remekül sikerült megfigyelnem ezek szerint másokat, ha az sem tűnt fel, hogy nők nem dohányoznak az utcán. A pipa meg aztán végképp a legallja! Szerintem még eddig életemben nem voltam ilyen zavarban, mint amikor tudatosult bennem, hogy csak és kizárólag a kurvák dohányoznak nyilvánosan, és pont ez az egyik ismertetőjelük. Bár az ember azt is megjegyezte, hogy a kabátomon díszelgő nagy számú sarlókalapács, búzakalász, vöröscsillag és Lenin jelvény kicsit azért elbizonytalanította.... A többit meg gondolom nem is tudta hova tenni, mert volt ott Fradi, UTE, AC/DC, Edda,  Beatrice, sőt valami munka-érdemérem féle is, amit még pár évvel azelőtt kukáztam valahonnan... szóval igazi össznépi zűrzavar. Mindig is rendben voltam identitásilag! Lényeg, hogy aznapra is megvolt az alap, amivel a többieket szórakoztathattam. Mert ezen aztán igazán jól szórakoztak!  Viszont mivel én az utolsó két doboz cigim adtam a pipáért, amit ezután véletlen sem mertem elővenni, egy idő után kezdett erősen eluralkodni rajtam a nikotin-elvonás. Úgyhogy vettem egy utcai árusnál némi dohányárut. Mivel igen olcsó volt, nem is keveset. És mindenfélét. Olyan igazi tüdőtkiköpős volt mindegyik, sőt a nagy része mezítlábas. Évek alatt nem sikerült még elosztogatnom sem :-). Az utolsó doboz kitartott legalább tíz évig, pedig többször voltam cigi-szűkében! 3-4 alkalommal sikerült egy szálat elszívni :-) Valami űrhajós neve volt, de már nem emlékszem rá....

A Téli palota kertje

No de vissza a városhoz! Szóval tényleg elképesztően gyönyörű volt! Sokáig ücsörögtünk pl. a Néva partján, és bámultuk a vizet, vagy éppen a valamelyik szigeten éjjel napozó embereket. Már jártányi erőnk alig volt, de csak mentünk, mert mindig volt még valami még szebb, még érdekesebb! Feltétlen meg akartunk nézni egy hidat is, amit éjjel felnyitnak, hiszen ilyet még sosem látott egyikünk sem. De mindenhol olyan tömeg volt, hogy közelébe sem jutottunk, így egyre kijjebb- és kijjebb mentünk, míg találtunk egy megfelelőnek tűnőt. Ember sem volt sehol sem, hát leültünk, és vártuk békésen az időt. Vártuk, és vártuk, és vártuk..... Aztán már elmúlt éjfél is, mi meg egy teljesen elhagyatott helyen ücsörögtünk valami gyárnegyed-félében, kezdtünk fáradni, éhesek is voltunk már, és eléggé tanácstalanok. Ember persze nem jött, akitől megkérdezhettük volna, mi a hiba. Éppen feladtuk, és elindultunk visszafelé, amikor megjelent egy taxi. Hallottuk már többször, hogy olcsó a taxi, gondoltuk utolsó éjszakánk úgyis, pénzbe belefér, menjünk taxival, és hívassunk vele még egyet, hiszen heten voltunk. Aki látott még ilyet, ez egy nagy fehér Volga volt. A taxis csodálkozva nézett ránk, mit keresünk ezen a helyen. Mondtuk, vártuk a hídfelnyitást. Annyira nevetett, hogy sokáig nem is tudott válaszolni. Az egyetlen hídnál álltunk, amit nem nyitnak fel, és ez már nem is a Néva, hanem valamelyik mellék-ágacskája, csatornája, vagy miafranc.... Mikor végre kikacarászta magát, azt mondta szálljunk be, ilyen jót rég röhögött, szóval elvisz minket ingyen és bérmentve a szállodához. És tényleg! Betuszkolt egyszerre mindannyiunkat abba az egy kocsiba, beleértve a csomagtartót is, és már repültünk is! Végigröhögte az egész utat, rádión megosztotta az összes kollégájával, és ki tudja még kivel, de a lényeg, hogy mi időben megérkeztünk. Éppen időben, akkor már mindenki a hallban állt, vagy éppen a buszra szállt, mert indult a repülőnk. Valahogy erről megfeledkeztünk..... Részemről az itt-tartózkodás alatt egyszer sem gyűrtem össze az ágyneműm, most is csak annyi dolgom volt, hogy kivettem a tarisznyám a párnahuzatból, hónom alá csaptam a macit és a műnagyit, és rohantam a buszhoz. Nőiesen bevallom, hogy én bizony Leningrádban még sosem fürödtem! Fogmosásnál többre valahogy sosem maradt időm....
Ahogy felszálltunk a repülővel, én azonnal el is aludtam. Álmomban oroszul próbáltam elmagyarázni nagymamámnak, miért is nem gőzölős vasalót vettem neki, és anyámnak is gagyogtam valamit oroszul, de ettől ő nagyon ideges volt. Mikor a Csilla felébresztett, hogy Varsóban vagyunk, és le kell szállnunk, nem jutott semmi eszembe magyarul. Netácska később azt mondta, ez nagyon jó hír, csak az álmodik másik nyelven, aki már eléggé jól beszéli :-). Ő már csak tudta! Nem tudom, ő álmodott-e magyarul, de volt olyan óra, ahol lazán mialóf..... -nak hívta a szemetest.
Szóval végül is szerencsésen hazaértem. Zsebem kitömve elkölthetetlen rubelekkel, gondoltam a szüleim is büszkék lesznek rám végre. Anyám nagyon örült, éppen a kád szélén állva terigetett a fregolira, amikor beosontam a fürdőbe, hogy megörvendeztessem. Két bordája repedt el szegénynek, de azért örült, amikor már össze tudta szedni magát.
Azt egy picikét sajnálom, hogy nem volt akkoriban fényképezőgépem, és a macit meg nagyibabit kivéve semmi kézzel fogható emlékem nem maradt, lassan a kitűzőim is eltünedeztek. A többiekkel sem tartottam aztán a kapcsolatot, a nevük is szép lassan feledésbe merült.
(A képek a netről származnak)