Az utazás apropóját az a lehetőség adta, hogy mozgássérültnek nagy kedvezménnyel lehet Nyugatról autót behozni. A tesóm vetette fel az ötletet, hogy itt van a haverja, a Samesz, aki szeretne egyet venni az anyósa nevére, a jogsija is mindjárt meglesz (!), nem mennénk-e vele váltósofőrnek Tükörrel. Na hát miért is ne! Ilyen lehetőséget kihagyni! Jött a Samesz, mondta hogy pár nap múlva megkapja a jogsit, addig intézzük el az útleveleket, ő mindent áll, de kaját azt vigyünk magunkkal. Az úticél Svájc, a vágyak netovábbja pedig egy Fiat Regatta. Gyorsan elintéztük a papírokat, szedtünk össze némi pénzt (mert sosem voltunk híresek a duzzadó családi kasszáról) és bevásároltunk. Sanyi levizsgázott, és másnap nekiindultunk négyesben, jött a Feleség is. Vadul "száguldottunk" az M7-esen a határ felé egy rozzant kölcsön Daciával. Picit néha izgultam, mert Samesz úgy gondolta, mégsem kezdheti a vezetést egy vadis új nyugati luxusautóval, inkább gyakorolna. Szóval a határig el is majszoltam az élelmiszerkészletünk nagy részét, ne kelljen a néha erősen cikázó autóra figyelnem. A határon irigykedve néztük az osztrák, német és egyéb rendszámú autókat, akiknek nem kell órákig centizgetni az ellenőrzésig, csak átsuhannak és kész.... Mi meg először életünkben Nyugatra utazunk!
Ausztriában csak bámultuk a mérhetetlen hegyeket, gyönyörködtünk a tájban. Természetesen véletlen sem mentünk autopályán, hiszen a Sameszunk spórolt a kocsira, sosem lehet tudni... Jócskán este volt már, mire elértük az osztrák-német határt. Itt már kevesebb keleti blokkos autó volt, igazán fel sem tűntek. Sanyi úgy döntött tehát, hogy ez már nyugat, és a határ is csak dekorációnak van ott, egyébként is ki a franc foglalkozna velünk, meg mit is ellenőrizhetnének, úgysincs nálunk semmi - hát áthajtott a kapun, a legkisebb lassítás nélkül. A dolog annyira gyorsan történt, hogy tiltakozni is csak az után tudtam már, amikor elsuhantunk a döbbent arcú határőr mellett, de Samesz megnyugtatott, hogy semmi probléma, nézzem meg, előttünk a németek is így mentek, és több autó is jön még mögöttünk is. Csak nyugi, semmi para! Egyébként is, nem húzhatjuk az időt, Svájc még messze van! ... Ennél tovább nem nagyon jutott, amikor már egy helikopter szállt felettünk, ránk világított a reflektorral, és valamit üvöltöttek is egy hangszórón keresztül. Közben utolért minket két szirénázó katonai terepjáró (persze, könnyű egy Daciával versenyezni), és másodpercek alatt szorítottak le minket az út szélére. Akkor már mi is üvöltöttünk, hogy álljon már meg, de ő még mindig abban a reményben élt, hogy valami baleset helyszínére sietnek, vagy valami bűnözőket kergetnek. A Feleség ugyan a napok alatt alig szólalt meg, de itt az ő hangja is elérte azt a tartományt, ami ilyenkor már normális is. Nagyon hangulatos percek következtek ezután. Felettünk a világító helikopter dübörgött, körülöttünk tetőtől talpig felfegyverzett, golyóálló mellényes katonák fogták ránk a géppuskáikat, néhányan pedig kirángattak minket az autóból, kezeket a tetőre, szétrugdosták a lábainkat terpeszbe, motozás, üvöltés, feltépték a csomagtartót, a hajunkat meg romantikusan fújdogálta a propeller szellője. A kezdeti megszeppenés után elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem a Sameszra.... először csak szerényen rázkódtam, aztán már folyt a könnyem, és nem tudtam visszafogni a kirobbanó röhögést. Álltam ott idiótán, mint a filmekben, terpeszben a kocsira támaszkodva, egy katona ordított a fülembe, és nem bírtam abbahagyni! Ilyen ijedt, értetlen, tanácstalan pofát én még az életemben nem láttam! És csak azt hajtogatta, hogy "na de hát...mi lenni magyar turiszt" Volt ott valami tiszt, egyértelműen ő volt a főnök, próbált velünk kommunikálni, és bizony ez sem volt kevésbé groteszk. Samesz mit sem változtatott a szövegen, a Feleség fal fehér volt, és meg sem szólalt, Tükör meg annyit nyilatkozott, hogy mit lökdösik ezek a köcsög rendőrök, én meg vinnyogtam a röhögéstől. Pár perc után a katonák arckifejezése is megváltozott, és talán kezdett derengeni nekik, hogy nem bűnözők vagyunk, hanem idióták. A tiszt többször megkérdezte, beszélünk-e németül, vagy angolul. Mikor végre kezdtem levegőt kapni, bátran jelentkeztem, hogy já, sőr.... Akár dojcs akár inglis, de leginkább páruszki.... Szegény nem értette az utolsó szót, még oroszul sem tudott! Mindegy, maradtunk a két legismertebb világnyelvnél. Ő elmondta amit akart, közben nekem eszembe jutott, hogy ha mindent összeadok, a két nyelv legalább tíz szavát ismerem. Összesen. Ebből négy az igen-nem, és még egynek vehetem az ihlibét - de ezt nem biztos, hogy most értékelné. Maradt még öt nagyon fontos szó, de itt éppen egyik sem lett volna igazán találó, szinte mindegyiket a kocsmában tanultam. Mikor a tiszt erre is szépen rájött, feladta, és beszólt valahova rádión, a helikoptert is elküldte. Közben előkerültek a kocsi papírjai is, és a határőröknek is feltűnt, hogy a benne szereplő névhez nekünk nem sok közünk van. Volt ugyan nálunk egy kézzel írt kölcsönszerződés, persze magyarul.... Pár perc után elém nyomta a rádiót amiből egy magyar hang érdeklődött, hogy ki a francok vagyunk, és mi a francot csinálunk, és főleg kinek az autójával? Addigra azt hittem, már eléggé kiröhögtem magam, épp kezdtem megnyugodni, de még a történet felénél jártam kb, amikor ismét kitört belőlem.... Próbáltam úgy elmondani neki az egészet, hogy közben sűrűn elnézést kéregettem, és biztosítottam róla, hogy nem vagyok teljesen hülye, és én különben is hátul ültem, és mi tényleg ennyire tájékozatlanok vagyunk határ-kérdésekben. Szerencsére Trianont eszembe sem jutott megemlíteni. Ezután ő fordított a tisztnek, akinek az arcára pontosan rá volt írva, amit gondol. Beszéltek még pár szót, aztán ismét elémtolta a rádiót, a magyar hang pedig lenyomott némi ejnye-bejnyét. Azt mondta, most majd felírnak minden adatunkat, de aztán elmehetünk. Nagy mákunk van, hogy mindannyian elhiszik, hogy ennyire idióták vagyunk. Addigra persze az autót is szétkapták, de semmi jelét nem találták másnak a hülyeségen kívül. Viszont nagyon vigyázzunk ezután magunkra, mert a legkisebb vétségért le fognak minket csukni. Ez után következett az a rész, amikor a tiszt mondta el a történetet a katonáknak. Akkor már elfoglalhattuk a szerencsés pihenj-pózt, és láttam Samesz milyen kétségbe esetten nézi a szétdobált cuccainkat - mert pont neki éppen ez volt a legnagyobb problémája. Így kihagyta a legjobb részt, amikor a katonák arca kezdett eltorzulni a visszatartott röhögéstől, és nem is nagyon értette, hogy a végén miért veregetik vállon, és főleg mit mondanak neki. Persze a jogsija előtte kézről-kézre járt, szerintem az előző napi vizsga mindegyiknek feltűnt... Azt sem igazán vette észre, hogy a háromból két sávot lezártak miattunk, tehát szép kis kocsisor gyűlt fel, és akik lassan elhaladtak mellettünk, azoknak is mókás és izgalmas látványt nyújthattunk. Amikor az egyenruhások végeztek a papírmunkával és a gratulációval, szempillantás alatt el is tűntek.
Tükör szerényen megkérdezte a Sameszt, esetleg ne vegye-e át a vezetést, de sofőrünk úgy döntött, ezután már semmi gáz nem lehet, egyébként is teljesen felébredt, inkább pihenjen, és majd ha ő elfárad... Nem is tudom miért volt, hogy a kocsiban ezek után nem nagyon volt senkinek kedve beszélgetni egy ideig. Én azon merengtem egy darabig, hogy megint lecsúsztam egy jó kis helikopteres utazásról, és hogy milyen felháborító, hogy tőlünk nyugatra az emberek nem beszélnek oroszul.
Aztán úgy éjfél körül elértük a német-svájci határt. Akkor már piszkosul fáradtak voltunk valamennyien, de Samesz nem adta fel, meg a határon csak nem állhatunk félre szunyálni, átmegyünk, és majd keresünk valami jó helyet. Egész úton egyszer tartottunk pár perc pihenőt egy parkolóban, persze olyanban, ahol még wc sem volt. Kértük néha, hogy igyunk valahol egy kávét legalább, de mindig azt mondta, spóroljunk inkább, biztos nagyon drága, majd Svájcban már olcsóbb lesz a kávé, egyébként is van még nálunk, és sietünk is... Még abba is beleegyezett, hogy dohányozzunk a kocsiban, csak megállni ne kelljen. Álltunk hát a sorompónál, de nem jött egy teremtett lélek sem. Olyan kihalt volt minden, fogalmunk sem volt, most mit csináljunk. Sameszunk - okulva az előző átkelésből - úgy döntött, a tettek mezejére lép, és keres egy határőrt. Bement hát az egyetlen kivilágított helyiségbe, és néhány perc múlva megjelent egy igen morcos ürgével. Tisztán látszott, hogy éppen felébresztette, sőt az ember ennek hangot is adott, mennyire nincs jó kedvében, és mi a francért nem álltunk félre reggelig valahova, ha már azon a rohadt nyitott kapunk nem tudtunk átmenni, ami a németeknek, osztrákoknak, svájciaknak megfelel! Persze honnan tudhatta volna szegény... :-) Erősen gesztikulálva adta tudtunkra, kb. mit gondol rólunk, de akkor Samesz már nem tágított, szóval a muki felnyitotta nekünk a keleti blokkos sorompót. Samesz viszont már tisztában volt a nemzetközi szabályokkal, orra alá tolta az útleveleinket, és követelte bele a stemplit, mert ő bizony csak úgy, bizonyíték nélkül át nem lép egy határt sem! Itt egy nagyon bájos párbeszéd és pantomim előadás következett, aminek a végén a határőr feladta, kihozta a bélyegzőt, és a kocsira téve olyan energikusan verte az útleveleinkre, hogy később keresgéltük a horpadást. Pontosan nem értettük, milyen szavakkal búcsúzott tőlünk, gondolom a viszont látásra nem szerepelt köztük.
De végre megérkeztünk Svájca! Ez már annyira nyugat, hogy még a levegő is tisztább, és végre talán pihenünk is valahol ezen az egészséges, jó levegőn. ... majd ha találunk valami jó helyet - mondta Sameszkánk. Tehát továbbra is csak mentünk, és mentünk, és már egyre szarabb volt a kocsiban ülni. Az út pedig egészen úgy nézett ki, mintha egy autópályán haladnánk, nem is volt hova félreállni. Aztán egyszer csak feltűntek előttünk valami kivilágított bódék, meg lámpák, és kicsit elbizonytalanodtunk, hogy most akkor itt már megint határ van? Hát hol a francban járunk? Samesz szép óvatosan hajtott az egyik ilyen kapuhoz, benéztünk, ott ült egy fickó, bólintott, kiadott egy színes kis kártyát, intett, hogy tovább, és ennyi volt az egész. Pár kilométeren keresztül tanakodtunk rajta, mi is történt, és hol is vagyunk. Próbáltuk böngészni a térképet, de ettől sem lettünk okosabbak, hiszen jó irányba haladunk. Viszont kezdett derengeni, hogy olyan ismerős nekem valahonnan az autobahn szó... És a forgalom is kezdett sűrűsödni. Békésen autózgattunk még néhány kilométert, folyamatosan tanakodva, és a térképet vizsgálgatva, mire biztosak lettünk benne, hogy ez bizony autópálya, és ezért bizony fizetni kell majd valahol, valamikor. Na ezen Samesz piszkosul felhúzta magát, hiszen ez nem szerepelt a tervek között, a kocsira se tudja pontosan mennyi kell, egy lendületes mozdulattal megfordult, és elindult visszafelé, forgalommal szemben, mert a betonfalon nem jutottunk át a másik sávba. Szó se róla, ő kereste a lehetőséget! Itt néhány perc valahogy kiesett, fizikailag ugyan nem pisiltem össze magam, lelkileg viszont százszor is. Mondjuk a néhány perc néhány órának tűnt, Samesz bíztatta a szembe jövő autókat, hogy kerüljék ki, néha villogott is - már amikor igen gyakorlott vezetőként megtalálta a kart. Tükör üvöltött, hogy bazmegbazmegbazmeg! legalább lassíts már és próbálj valahogy a leálló sávba jutni! Samesz viszont mielőbb túl akart lenni a nehezén, szóval eszében sem volt egyiket sem megtenni, eddig max. nyolcvannal haladtunk, most padlógázzal száguldottunk a megsemmisülés felé! (Később kiderült, nem értette, milyen leálló sávba, hiszen tőlünk jobbra csak a betonfal volt...) Na amikor itt megjelent a helikopter, majd a szirénázó rendőrautók, az nagyon, de nagyon, de nagyon elmondhatatlanul jó érzés volt! Ismét leszorítás, sávlezárás, üvöltözés.... kezdődött megint előről, épp csak most nem volt nevethetnékem. Annyira remegett a lábam, hogy amikor kiszállítottak az autóból, leültem az aszfaltra, és nem tudtam felállni. Arra eszméltem, hogy a Samesz ráz, hogy ugyan tolmácsoljak már, az előbb is olyan jól ment! (!) Akkor erősen elgondolkodtam azon, hogy picivel jobb fizikai állapotban gondolkodás nélkül nekiesnék. Végül a rendőrök megértették mi történt, beültettek minket a kocsiba, és úgy vezettek vissza a kapuig, hogy végig jött felettünk a világító helikopter, ők pedig elől és hátul egy-egy rendőrautóval, szirénázva... A kapunál kitöltöttek egy csomó papírt, felírták az adatainkat, kaptunk egy újabb kártyát, nagy nehezen megértették velünk, hogy nincs másik út, az első kihajtóig elmehetünk ingyen, tehát vissza ismét a pályára, csak másik kártyával. A helyzethez képest nagyon udvariasak voltak, és a mai napig nem értem, miért nem büntettek meg minket!
Mikor végre letértünk a pályáról, megkértük Sameszt, mostmár tényleg aludjunk valahol. Elhajtottunk néhány panzió előtt, mert az biztos marha drága... Aztán elfogyott a cérna, és belőlünk kitört a feszültség, tehát nem maradt más választása, behajtott az első kempingbe. Másnap kiderült, hogy annyiból négycsillagos szállodába is mehettünk volna....
Miután végre megtaláltuk a helyünket és kiszálltunk a kocsiból, kellett egy kis idő, hogy magunkhoz térjünk a sokkterápiából. Talán valami lélektani dolog lehet ez, de egyszerre veszett jó kedvünk kerekedett, csak marha fáradtak voltunk már. Hoztunk egy nagy sátrat, amit Samesz kért kölcsön valakitől, de egyikünk sem tudta, hogy is kéne felállítani. Legalább fél óra szarakodás után levertük a földbe a négy leghosszabb rudat, és egyszerűen rádobtuk a ponyvát. Az egész annyira instabilnak tűnt, hogy én inkább úgy döntöttem, a kocsiban alszom. Tükör is biztonságosabbnak találta az autót, Samesz meg legalább romantikázhatott Feleséggel. Tükör udvariasan az értésemre adta, hogy holnap már biztos neki kell vezetni, veszélyes, kanyargós hegyi utak állnak előttünk, legjobb lenne, ha kényelmesen kialhatná magát, szóval nekem jutott a két első ülés. Lefüggönyöztük az ajtókat a törölközőinkkel, és igen mély álomba zuhantunk. Arra ébredtem, hogy már piszok meleg van a kocsiban, és fáj mindenem. Kilestem a sátor felé, egyértelmű volt, hogy ők még alszanak. Gondoltam, halkan elosonok fürdeni, mire felkelnek, már kész is leszek. Fogtam a kis piperecuccom, és óvatosan kiszálltam. Álltam a kocsi mellett tátott szájjal, egy szál bugyiban és gyűrött pólóban, nem kevésbé gyűrött fejjel, nejlonzacskóval a kezemben, velem szemben pedig egy egész csoport, akik a sátrat és a kocsit fényképezgették, mosolyogtak barátságosan, és mindenféle nyelven karattyoltak.
Beletelt némi időbe, míg magamhoz tértem a döbbenetből. Így világosban számomra is elég viccesnek tűnt a látvány, de gondoltam megőrzöm a méltóságom, és úgy teszek, mintha ez valami teljesen természetes állapot lenne nálunk. Bájosan mosolyogva feléjük biccentettem, egy laza mozdulattal lekaptam az ajtóról a törölközőmet, és igyekeztem nagyon lazán elsétálni a zuhanyzó felé. Pár lépés után leesett, hogy Tükör pucéran alszik a hátsó ülésen....
Kicsit sajnálkoztam még rajta, hogy a kocsin ott van a H betű, de pár perc múlva már minden figyelmem a vizesblokk kötötte le. Éppen a közelében sem volt senki, szóval volt alkalmam hülyegyerekfejjel végignézegetni mindent. Találtam néhány dolgot, amit nem ismertem fel, hogy mire való, a többit viszont kitörő lelkesedéssel csodáltam. Életemben először láttam elől töltős mosógépet, amibe ráadásul pénzt kell bedobni, és volt mellette (szintén pénzes) mosószer adagoló is, azt pedig akkor még csak nem is sejtettem, hogy amit látok, inoxnak hívják :-). Én még tárcsás mosógéppel mostam, itthon még fénykorát élte az Energomat, és a Gorenje hűtőládák is a Trabi tetején utaztak az országba! Rozsdamentes fal és mosogatók, szappan adagolók a falon a mosdóknál, csak azt nem értettem, hol van a csap, mitől jön innen a víz. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy szenzorok vannak a falban, bár azt sem tudtam még akkor, hogy ezt így hívják. Alapos felfedezés után már csak a zuhanyzót kellett megtalálnom. Volt itt vagy tíz mosógép, és ugyan ennyi mosogató meg mosdó. És egyetlen ajtó, ami szintén csak érmével nyílt.... Totál tanácstalan voltam. Eszembe jutott, hogy Szakálka mesélte anno, amikor Párizsban jártak, csak pénzes wc-k voltak az utcán. Gondolták, francot fognak ők valamennyien fizetni, bement az első ember, aztán amikor kijött, nem csukta be az ajtót, átadta a kilincset a második szerencsésnek. Aztán jött a meglepi. Konkrétan fertőtlenítő formájában a plafonból, ahogy becsukódott az ajtó, a szerencsés pedig csak akkor tudott kijönni, amikor kétségbe esett sikoltozására bedobták a következő érmét. Épp csak annyit kellett kivárnia, amíg lejár a fertőtlenítés... Na de itt még második sem lehettem! Próbáltam böngészgetni az ajtó melletti táblát, mi várhat rám bent, külön kell-e fizetni a pisikakit meg a fürdést, amikor megérkezett egy idősebb hölgy a mosnivalójával. Tétovázásomat látva odajött, és kérdezett valamit. Minden tudásomat összeszedve kinyögtem neki: "ih hungári turiszt. ih nih sprehen dojcs". Itt mondott valami szépet és hosszút, de én még mindig nem tudtam rászánni magam, hogy bevalljam, nincs nálam pénz, de már pisilni is nagyon kell, és fürödnék is marhára. Vehette a lapot, mert bedobott egy érmét, és kinyitotta nekem az ajtót, majd mosolyogva magamra hagyott. Bent ért az újabb döbbenet. Azt hittem, valami nagy helységbe jutok, ahol ott lesznek a klotyók, meg a zuhanykabinok. Ehhez képest ott álltam egy padlótól plafonig rozsdamentes acélból készült helyiségben, ami nem haladta meg egy nagyobb zuhanytálca méretét. Na tálcáról persze szó sem volt, ott volt egyszerűen a wc-csésze, másik oldalon a falon a zuhany, rejtett világítás valahol fent, lyukak a plafonban, oszt csá! Ja, a klotyi felett a falon volt két kampó, az egyik üres, a másikon meg valami eszköz lógott, ami úgy nézett ki, mint apám ablakmosója az IFÁ-hoz. Kicsit tartottam tőle, hogy a bedobott pénz időkorlátos, szóval nem töltöttem az időt bámészkodással, ráfaroltam inkább a klotyira. Elmondhatatlan hatást váltott ki belőlem, amikor megmozdult alattam, szóval letolt bugyival fejeltem a szemközti falba. Értetlenül bámultam hátra, hogy forog a vécéülőke! Most mi az anyám történik itt? Ez valami kandi-kamera? A sokk után rájöttem, hogy csak fertőtlenített, és óvatosabban próbáltam megközelíteni a dolgot. Sikerült annyira óvatosan, hogy nem is érzékelt a másik szenzor - amiről persze nem is tudtam, hogy van - és persze nem is öblített, amikor végeztem. Újabb dilemma előtt álltam, mert én aztán ott nem hagyom így! Naívan azt gondoltam, ez már annyira nyugat, és annyira környezetbarátok és praktikusak, biztos a zuhannyal intézik el a dolgot, ilyen hosszú gégecső is ezért lehet hozzá. Maga a fürdés már elég rugalmasan ment ezek után - az egykaros csappal is hamar boldogultam, csak előbb még hibernáltam magam picit a hideg vízzel, utána a forró már egész jól esett -, csak fura volt egy klotyó melletti 50 centit kihasználni erre. Öltözködés közben már kellően megközelítettem a szenzort, szóval rájöttem, mitől öblített volna a wc... Teljesen megnyugodva léptem ki, büszkén önmagamra, hogy a többieknek már akár be is mutathatom a kapitalizmus vívmányait, elég, ha csak én csináltam hülyét magamból. Az ajtóban egy pacák tipródott, lehet sokallta a bent töltött időmet. Szabály szerűen megvárta, hogy becsukódjon az ajtó, majd bedobta az érméjét, és belépett. Aztán azzal a lendülettel vissza, és tisztán vettem, hogy nekem üvölt valamit. Néztem ugyan rá kedvesen mosolyogva, de ő cseppet sem tűnt vidámnak és elégedettnek. Természetes jólneveltségem megköveteli, hogy nem hagyok senki faképnél, hát visszasétáltam még mindig bájosan vigyorogva. A pasi habzó szájjal magyarázott nekem, és mutogatott befelé.... Itt már erősen elbizonytalanodtam, hogy tán csak nem? .... Lehet ez nem is az, aminek látszik, és itt nem is ezeket a dolgokat lehetett volna? Marhára nem értettem. Aztán egyszer csak lekapta a falról az IFA-ablakmosót, belemártotta az ajtó melletti vegyszeres vödörbe, fél perc alatt ragyogó tisztára húzta vele a falakat és a padlót, majd becsapta az orrom előtt az ajtót. Elég megsemmisítő élmény volt!
Arra nem volt terv, hogy konkrétan hol keressük azt a bizonyos Fiat Regattát, hát nekiindultunk találomra. Az egyetlen fő szempont az volt, hogy ne menjünk autópályán, szóval kisforgalmú kis hegyi utakon haladtunk. Nekem ez tényleg nagyon nyugat volt! Tisztaság, rend, hatalmas hegyek, legelők, gyönyörű házak! Tiszta Fekete erdő klinika :-).... - én meg azt hittem, ilyen igazából nincs is, csak a filmekben! A falvak rendezettek és gyönyörűek, de csendesek és kihaltak voltak. Sehol egy használt autó kereskedés.... A térképet vizsgálgatva St.Gallen volt a legközelebbi nagy város, becéloztuk, hogy ott biztos találunk! Samesz terve az volt, hogy gyorsan veszünk egyet, és húzunk is haza, hiszen mindent ő áll, valószínűleg nem akart még egy éjszakai szállást... Még nem értük el a várost, amikor szóltam neki, ugyan álljon már félre valahol, mert pisilni szeretnék. Óriási erdőkön mentünk keresztül, valahogy mégsem talált megfelelő helyet. Baromira aggódott, hogy akár hol megállna, az biztos magánterület, és akkor aztán nagyon meg fogják büntetni.... Sem azzal nem tudtam meggyőzni, hogy igen gyors tudok lenni, sem azzal, hogy ha St.Gallenbe érünk, biztos fizetnem kell majd a wc-ért, esetleg még egy kávéházba is be kéne mennünk - pedig nagyon bíztam benne, hogy legalább a pénz említése hatással lesz rá! De nem.... Nagyon szeretek nézelődni, jobban is élvezek minden utazást, ha nem én vezetek, csak bámulhatok ki az ablakon, de itt egy idő után már nem igazán tudtam a külvilágot érzékelni. Összeszorított .... foggal ... próbáltam visszatartani. Aztán már kóvályogtunk a városban, ahol persze még annyira sem talált megfelelő helyet, ráadásul a parkoló órákat egyből kiszúrta mindenhol, amit természetesen szeretett volna elkerülni.... Aztán valahol a városközpontban elértünk egy hatalmas parkot, de itt már azt mondtam, ha nem áll meg, tuti az ülésre pisilek. Még rendesen le sem parkolt, amikor már kiugrottam, és rohantam a bokrok felé..... és ott én nem találtam jó helyet :-)... Annyira szép volt minden, olyan nagyon rendezett, ráadásul minden tele volt emberekkel. Sosem voltam az a szégyenlős fajta egyébként, és eddig nem is akadtak hasonló problémáim. Itt viszont nekem az otthonhoz képest tényleg minden annyira "civilizált", tiszta és rendezett volt, hogy sosem létező gátlásokat voltam képes magamra szedni. Tükör annyira jól szórakozott, hogy készített is néhány képet itt rólam. A laikusnak akár úgy is tűnhet, hogy éppen turista-pózolok az egyiken, a másikon pedig szakadok a röhögéstől. Ja. Épp csak közben már folytak a könnyeim, és a lábamat próbáltam erősen összeszorítani. Miközben én így táncikáltam, ők azért nézelődtek, hátha találnak legalább valami kricsmit, ahova bemenetnék, de ilyen nem volt sehol....
Azt mondják, az ember vészhelyzetben néha csodálatos dolgokat tud kitalálni, itt nekem is sikerült. A többiek éppen kibontottak egy dobozos almalevet (köszönöm Hey-Ho!), amiről eszembe jutott, hogy a Quellében láttam már mobilvécét... Szóval ugyan a hátam közepére sem kívánkozott (a hólyagomba meg végképp nem), de ittam én is, hogy gyorsan elfogyjon. Kibontottam a tetejét, beszálltam az autóba, és nagyon ügyesen telepisiltem. Ezt a megkönnyebbülést azóta egyszer éreztem életemben, de akkor konkrétan három napig nem tudtam pisilni, kórházban kötöttem ki, volt, hogy összeestem a fájdalomtól, de ez már egy másik történet. Majd egyszer talán írok külön blogot a pisi-sztorikról, mert arról is van bőven! Különböző wc-kről meg már egész gyűjteményem van. Talán "Michelin csillagos budik" lesz a címe :-)
No de vissza St. Gallenbe, hiszen a megkönnyebbülés után ismét élvezni tudtam az utazást!
Szóval eddig még semmire nem jutottunk autó-ügyben. Nem emlékszem, mi volt a pontos ok, de Samesz bankot akart keresni, hát nekiindultunk a városnak. Svájcban bankot keresni, mindenkinek megerőltető feladat lenne természetesen, mi sem kevés időt töltöttünk vele.... Vagy az épület volt túl impozáns ahhoz, hogy bemenjen, vagy a neve nem volt szimpatikus, valami bibi mindig akadt. Általában már ránézésre tudta, hogy szarul váltanák a forintot! Anyám még indulás előtt ideadta a Gyuri számát, aki nagyon régi barátjuk, és Svájcban él, hívjuk fel, ha segítségre lenne szükségünk. Akkoriban még voltam annyira idióta, hogy gondolkodás nélkül felhívjak egy embert, és megkérem ajánljon egy "jól váltó" bankot, és azt is mondja meg, hol tudnánk venni egy Regattát. Tehát elkezdtünk telefont keresni. Egy aluljáróban sorakozott egymás mellett vagy tíz fülke. Végigtapogattuk mindegyiket, de csak nem értettem, hova lehetne a pénzt bedobni. Már a sor vége felé jártam, amikor odajött egy idegen pasi, és némi kézzel-lábbal attrakcióval elmagyarázta, hogy ezek kártyás telefonok. De hol vegyek kártyát? (... egyébként is minek, egy telefonért....) Gondoltam kis okosan, keressünk egy postát, ott biztos van ilyen interurbános telefonálási lehetőség. Beálltunk szépen az információhoz, aztán egy nagyon bájos beszélgetésben volt részem a postás kisasszonnyal.
- Jó napot kívánok, beszél Ön magyarul? (!)
- (döbbent arc, és valami számomra érthetetlen kérdés)
- Sprechen Sie Deutch?
- Ja. Naturlicht!
- Do you speak english?
- Yes.
- Parle vu france?
- Oui! (Az arca közben egyre értetlenebbé vált...)
- Gavaris pa ruszki?
!!! És végre, végre, végre !!!! Na EZT nem értette! Még a rássön sem segített! Elmondhatatlan boldogság töltött el, hogy végre én tudok egy nyelvet, amit ő nem ért! Az én nyelvtudásomban az a legszebb, hogy általában egész jól megértem, amit nekem mondanak, viszont válaszolni azt egyáltalán nem tudok. Ráadásul eddig azt hittem, hogy amelyik nyelven megtanulom ezt az egy sablonkérdést, azt a nyelven én már beszélem is. Na ennek a hitemnek, és a jókedvemnek a postáskisasszony hamar véget vetett. Tudomásomra hozta, hogy mivel ez svájc, a német, a francia és az olasz alap. Az angol sem árt. Szóval az olasszal még ütött rajtam egyet, el is határoztam, hogy otthon az első dolgom lesz megnézni olaszul is ezt a lényeges kérdést. Ezután még mindig nagyon udvariasan megkérdezte, hogy akkor most végül is miben segíthet nekem? És tutira ment, minden felsorolt nyelven elismételte!
- Telefonálni szeretnék - nyögtem ki megsemmisülten, és elétoltam a cetlit a névvel és a telefonszámmal. Ő meg felhívta, de csak üzenetrögzítő volt. Gondolom nem értette, hogy ha a tulaj a honfitársam, akkor ugyan miért nem hagyok üzenetet, de azt ugye már én is teljesen értelmetlennek találtam.
Végül megkérdezte, honnan jöttünk. Akkor gyorsan átfutott az agyamon, hogy mit hazudhatnék.... Viszont mivel azt nem szoktam, utólag is bocs, kedves honfitársaim!
Elég tisztán él bennem, ahogy kijöttem a postáról, ácsorogtam, és valami folyót bámultam. Pár perc alatt megsemmisült a huszonéve töretlen önbizalmam. Sok hülyeséget csináltam és mondtam már életemben, de ennyire szarul ritkán éreztem magam! Egy tök idegen nő volt, másnapra valószínűleg el is felejtette az egészet, de bennem elég mély nyomot hagyott. Most akár hibáztathatnám a rendszert is, aki annyira nyomta nekünk az oroszt, de persze tisztán tudom, hogy ez fikarcnyit sem igaz. Hogy semmilyen más nyelven nem voltam képes megtanulni még az alapokat sem, az csak az én hibám! Nagyon sok év telt el, mire aztán mégis rászántam magam, és ez után is elég jól kommunikáltam mindenhol, mindenkivel (fő az önbizalom), néha vicces történetek is születtek ebből, de mégis tanulságos volt ez a pár perc.
Mikor végre összeszedtem magam, úgy döntöttem, nekem elegem volt a bankok előtti elsétálgatásból, egyébként sincs semmi közöm ehhez az egészhez. A többiek nem igen vették, hogy mi történt a postán, annyit tudtak, hogy a Gyuriéknál csak üzenetrögzítő volt.
Némi töketlenkedés után úgy döntöttünk, továbbmegyünk, Zürich "csak egy köpés", ott biztos szerencsénk lesz. Ismét úton voltunk hegynek fel és le, aztán szépen ránkesteledett.... Valami elhagyatott parkolóban félreálltunk, és a kocsiban éjszakáztunk... Nem csoda, hogy már hajnalban ébren voltunk, mindenki zsibbadtan, és talán még fáradtabban mászott ki reggel kicsit nyújtózkodni. Természetesen ismét csak kihalt paró falvakon haladtunk keresztül, szóval autót sehol sem találtunk.
Korán beértünk a városba, és itt már úgy döntöttünk, Samesz és Feleség keresgélik a bankokat, autókereskedéseket, majd délután találkozunk. Mi pedig elindultunk várost nézni és shoppingolni. Elég éhesek voltunk már, gondoltuk keresünk valami közértet. Csak jártuk a várost, kirakatokat ugyan láttunk de fogalmunk sem volt, hol találunk bejáratot. Egy csomó boltot otthagytunk ezért, mire végre az egyiken volt ajtó is. (Később itthon néhány ismerősöm erre megjegyezte, hogy mi még nem hallottunk fotocellás ajtókról? Hát nem :-)!) Szóval bementünk, és beestünk a csoki-kánaánba! Ez egy szimpla kis közért volt, nem egy bevásárló központ, alig volt rajtunk kívül vásárló. Nézegettük az árut, de nem beszéltünk, mögöttünk egy férfi és egy nő vásárolt még. Egyszer csak azt mondja a nő:
- Mit szarozol már? Nem látod, nincs itt senki (kb. 1 méterre áltunk tőlük!), és aki itt van, úgysem ért minket! Kamera sincs sehol. Néhányat rakunk a kosárba is, a többit meg pakold már a zsákba! Agyamra megy, mennyit tudsz ezen variálni.
A pasi nyökögött valamit a megbukásról, meg a vérszemről, amin a nő még jobban felhúzta magát, akkor már nem is beszélt olyan halkan.
- És ha ellenőriznek a kasszánál? Akkor mi van? Mi a francot csinálnak velünk? Majd azt mondjuk, máshol vettük, egyébként sem értik mit mondunk, meg mi is tesszük majd a hülyét! Ilyen egy beszari faszkalapot!
Mi döbbenten álltunk ott, bár szerintem Tükör agyán átfutott, hogy milyen igazuk van. Nekem viszont teljesen lement a roló! Ezt világ életemben utáltam, és már a bécsi "magyarok ne lopjatok" feliratoktól is mindig kinyílt a bicska a zsebemben. Szóval végül csak nem bírtam, és gratuláltam nekik. Nem kis szóváltás keveredett az esetből, pár percen belül megjelent néhány alkalmazott is, a nő és a pasi pedig sértett arccal kiment a boltból. A kasszának ugyan a közelében sem jártak, és biztos volt már ez meg az a zsákban, de kitömve azért nem volt. Hogy én mennyire utálom ezt az aljanépet! Ráadásul ez egy meglehetősen jól öltözött középkorú pár volt! Nem tudom, hogy az eladók értettek-e bármit is a történetből, nem is nagyon magyarázkodtunk, de nekem biztos vörös volt a fejem az idegtől.
Aztán nyakunkba vettük a várost. Beültünk kávézni egy tóparti presszóba, és két kávéért meg sütiért annyit fizettünk, hogy kigúvadt a szemünk! Tényleg "olcsóbb" volt a kávé Svájcban :-), de hát egyszer élünk! Nem igazán tudom, merre kóvályogtunk, de egyszer csak egy folyóparton találtuk magunkat. A korlátra könyökölve néztük a szemközti szigetet, ahol úgy tűnt, valami hippy-kommuna üzemel, amikor a semmiből ott termett előttünk egy manó-szerű, apró, nagyon színes ruhákba öltözött, hosszú hajú fickó. Az orrunk alá nyomott egy alufóliadarabkát, amin néhány barna rudacska pihent. Közben vadul járt a szeme jobbra-balra, és baromi gyorsan hadart valamit. Annyira meglepett hirtelen felbukkanása (a külseje sem kevésbé), hogy szerintem egy darabig csak szájtátva bámultam rá. Tükör térített magamhoz.
- Ki a franc ez? Mi a szart dugdos itt nekem az orrom alá?
Felcsillant a szeme a hasis említésére, ekkora üzlet még sosem volt kilátásban szegénynek! Ha pénzre volt szüksége, sosem az volt az első gondolata, hogy dolgozni menjen, szerintem képzeletben már most is házat és kocsit vett négy rudacska árából. Tehát azonnal vad alkudozásba kezdett. Én meg vad tiltakozásba, amiből egész szép kis üvöltözős vita keveredett, észre sem vettük, manócska mikor tűnt el a semmibe, de egyszer csak két rendőr állt mellettünk. Szerencsére nálunk csak a Ritter és Milka típusú barna rudacskák voltak, simán bevették párkapcsolati cívódásnak a kiabálást, főleg amikor mutogattuk nekik a térképet, hogy eltévedtünk, és éppen ezen vitázunk. Segítőkészen útba igazítottak minket, aztán továbbsétáltak. Tükör az életben sokadszor is megállapította, hogy minden jónak én vagyok az elrontója, szóval pár órát nem beszéltünk egymással. Délutánra azt hittem, ismét szent a béke, akkor meg az jutott eszébe, hogy én honnan tudtam, mi van a fickó kezében...
Mire délután találkoztunk Sameszékkal, megtalálták álmaik autóját. Tényleg nagyon szép volt, egy gyönyörű bordó Regatta, belül szürke-fekete mintás üléshuzatokkal. Szegény autó nem érte meg náluk az egy hónapos kort, totálkárra törték! De akkor még ezt ki tudta előre, gyönyörködtünk a "nyugati autójukban". Gyorsan bementünk még egy boltba, és annyi csokit vettünk, hogy pár nap múlva már nem bírtam édességre nézni.
Hazafelé végre Tükör vezetett, Sanyi is mert már a "nyugati autóval" 80 km/h feletti sebességet vállalni, hajnalra haza is értünk. Másnap hulla fáradtan vonszoltam be magam a szerkesztőségbe. Kérdezték, milyen volt az út. Aztán napokig röhögtek rajtam, azt mondták, eddig is tudták, nem vagyok teljesen százas, de velem tényleg mindig ilyen hülyeségek történnek! Persze könnyű volt a több nyelven is beszélő, világjáró újságíróknak :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése