 |
| VJOSA |
Szigetszentmiklósról indultunk 2008. július 27-én, vasárnap 16.15-kor, 18.15-re értük el Röszkét. Hajnal 1 órakor álltunk meg aludni Nis alatt egy kamionparkolóban. A Macedon határig összesen 77 Euro pályadíjat fizettünk!!! De még ezután sem a spórolós utazás következett, a macedon határőr kérte a nemzetközi jogosítványunkat, mivel az nem volt, közölte, hogy sétáljunk be az irodába, és váltsuk ki potom 200 Euroért. Itt egy kicsit kiakadtunk, ő közben már megértően csóválta a fejét „madzsar, madzsar, mindig lenni valami probléma”, és mosolyogva nyújtotta vissza az egyik útlevelet, hogy ugyan csúsztassunk már bele 20 E-t, ő is „el tudja intézni”. Szerencsére megelégedett a nehezen összevakart tizenöttel is…. (Erősen emlékeztetett a szituáció anno a hazaútra Görögországból, amikor konkrétan azt közölte velünk a határőr, hogy azért kell fizetnünk, mert azt mondta.) Macedoniában 190 MKD-t fizettünk az autopályákért (1 E=60 MKD). Macedoniában megnéztük a Matka kanyont. Megérte a kitérőt, gyönyörű helyen voltunk.
Bár a kanyon elején kiépített vadvizi evezős versenypálya van, meglehetősen belerondítva a természetbe, a patak partján hatalmas betonfallal, amibe traktorgumikat ágyaztak…
A gát közelében szép étterem, hangulatos kerthelység , profin kiépített sétaút található, és innen indulnak a hegyi túraútvonalak. Gondoltuk eszünk itt valami jó kis halételt – hát ez nem jött össze! A pincér azt mondta, nagyon sokat kéne rá várnunk. Kértük, hogy akkor hozzon valami helyi specialitást. Ajánlotta, hogy együnk csevapot. Jó,rendeltünk azt, 4 darabot, 2 nagy és egy kis adag sültkrumplit, meg salátát. Nézett furán, akkor még nem tudtuk miért. Na erre sem vártunk keveset, aztán megérkezett a néhány darab miniatűr húsrudacska, egy kis krumplival, meg a saláta. Na akkor mi néztünk furán! A komoly rendelést a Bebi egyedül be is verte, mi reklamáltuk a két nagy krumplit, aztán amikor megérkezett, kitört már belőlünk a nevetés! Az aztán tényleg nagy adag volt, fejenként legalább egy kiló! Igazi vega ebéd volt, viszont dugig jóllaktunk J. Ebéd után kicsit megálltunk még Szkopjéban, a város szélén van egy szabadidőpark, bementünk megnézni. A hely nagyon szép és hangulatos, kemping is van benne, de olyan elhagyatottnak tűnik minden. Mellesleg egész utunk során csak Szkopjéban találkoztunk koldusokkal!
Második éjszakánkat Strugában töltöttük, az Ohridi tó partján. Itt csöppentünk bele először az esti korzózásba, és valamennyiünknek nagyon tetszett. Amennyit a városból láttunk, az szép volt és hangulatos, a folyóparton végig éttermekkel és kávézókkal. Jó szokás ez a korzózás, az emberek sétálgatnak, beszélgetnek, esznek, isznak, nézelődnek, zenélnek, vásárolnak… szóval nem a szappanoperákat bámulják esténként. Mindenki szép ruhában sétál a legkisebb gyerektől a legöregebbig – nagyon jó! Ilyenkor lezárják az utakat az autók elől, este héttől tízig csak gyalogos forgalom van. 
Másnap reggel megkeresük a strandot, fürödtünk, napoztunk, vizibicikliztünk, remek hely. Délután kis kerülőt csaptunk (elértük az 1000 km-t), hogy megnézzük Ohridot, ami a világörökség része, és valóban nagyon hangulatos az óvárosa. Láttunk néhányat a híres bizánci stílusú templomok közül, felsétáltunk a fellegvárba és gyönyörködtünk a panorámában. Itt ért minket egy kis meglepetés is, bementünk egy közértbe, ahol épp hogy beléptünk, egy idős bácsi megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e… Azt hiszem, néhány év múlva már nem leszek biztos benne, melyik is volt Ohrid, Gjirokaster, és melyik Berat – ők biztos megsértődnének, nekem nagyon hasonlított.
az épülő házakra mindenhova játékmacikat tesznek....
Estére értünk Pogradecbe, épp hogy beálltunk egy parkolóba a tóparton egy szálloda előtt, amikor le is zártak mindent, kezdődött a korzózás. Gondoltuk, ha már így alakult, keresünk majd később jó helyet aludni, addig mi is korzózunk. A park közepén a fák alatt volt egy pult, körülötte rengeteg szék, asztal, a pincérek pedig nem győzték a munkát . Néhány óra múlva pedig ennek nyoma sem volt! De volt kis vidámpark, csocsók, mindenféle árusok, színes szökőkút – és nem utolsósorban nagyon kulturált és tiszta nyilvános wc. Mire visszasétáltunk az autóhoz, a Bebi meglehetősen elfáradt, lefektettük aludni. Mivel pont a szálloda bárjának terasza előtt parkoltunk, gondoltuk beülünk oda, iszogatunk valamit, de tanácstalanok voltunk, hogy vajon bemehetünk-e, vagy csak a szállóvendégek. Amíg tanakodtunk, kijött egy idősebb úr, megkérdezte, miért nem megyünk be, természetesen megtehetjük. Hívott egy lányt, aki úgy beszélt angolul, hogy csuda – nehezen is tudtuk követni a tempóját. Később már nem lepődtünk meg annyira ezeken, de az első napokban olyan igazi tudatlan külföldiek voltunk. Szóval békésen iszogattunk, de egy idő után észrevettük, hogy már csak mi ücsörgünk ott, viszont a személyzeten véletlen sem láttuk, hogy akár picit is neheztelnének ránk, baromi udvariasak voltak ezután is. Persze mire leértünk a kocsihoz (kb 1 perc) már be is zártak. Gondoltuk, hogy ez biztoságos jó hely lesz, ittmaradunk. Rajtunk kívül állt még itt egy francia lakóautó is. Arra persze nem gondoltunk este, hova megyünk reggel pisilni…. Később már igyekeztünk erre is odafigyelni J. Reggel megkerestük a nyilvános wc-t, ahol tudtunk tisztálkodni is. Amíg a fiúk elmentek, gondoltam csinálok pár szendvicset, rendet rakok az autóban és elkészítem a strandcuccot. Egyszer csak odalépett mellém egy nő, kérdezett valamit, és mutogatott be a kocsiba, meg a kajákra, aztán nagyon nevetett. Én meg nagyon néztem. Aztán jött egy másik nő, ő is ugyan így. Fogalmam sincs mit akartak, de azt hiszem a komfortos autónkon szórakoztak ilyen jól. Persze mindezt nagyon kedvesen, még kezet is fogtak velem. Ettől az esettől eltekintve egyébként végig azt tapasztaltuk, hogy bármit csinálunk, ők nem bámulnak meg, nem szólítanak meg, viszont ha segítséget kérünk, borzasztó szolgálatkészek. Az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy a nők a nőkkel beszélnek, férfiak a férfiakkal, és így is korzóznak. Ja, és a nők nem járnak kocsmákba és nem dohányoznak. Kivéve a külföldiek, amire jó példáit is szolgáltattam néhányszor. Tehát a délelőttöt itt töltöttük ismét fürdőzéssel, napozással, vizibiciklizéssel, délután indultunk tovább. A legszebb partszakaszon persze katonai terület volt, mit sem tudva bementünk a vizibiciklivel, egy perc múlva ki is zavartak… Nem messze tőle pedig szennyvízcsövek vezettek a tóba.
Korca-ig az út meglehetősen lassú volt, kb. erre számítottunk végig, hiszen mindig azt hallottuk és olvastuk, hogy Albániában ne sok aszfaltra számítsunk. Viszont forgalom az volt rendesen! Korca-ban megálltunk megnézni a piacot, vettünk egy kis gyümölcsöt, aztán folytattuk az utat Voskopojaba. Ez egy csöppnyi falu, bár múzeumvárosi címmel rendelkezik, franciák restaurálják érdekes régi templomait. Bár kb 40 km kitérőt jelent, ezt is tényleg érdemes megnézni, már az utcák kövezete is meglepő!
Estére Leskovikig jutottunk, végig szerpentines, gyönyörű úton. Ismét sikerült korzó-időre megérkeznünk, többen integettek, hogy nem szabadott volna behajtanunk, majd a rendőr is megállított… Aztán azt mondta, vagy gyorsan menjünk át, vagy parkoljunk le valahol. Így hát leparkoltunk a központban, természetesen egy kocsma előtt. A környék a raki hazája, gondoltam kóstoljuk meg! Kértünk két sört, meg egy rakit, le is tettek mindent apa elé, aztán szájtátva bámulták, ahogy én iszom meg. A cigi már csak hab volt a tortán, de gondolom betudták külföldi mivoltomnak J. Mindenesetre a raki jó volt. Jó erős. Olyan hátbaveregetős, mint az igazi jó kis erdélyi pálinkák. Aztán az éjszaka közepén kénytelenek voltunk továbbállni néhány folyamatosan ugató kutya miatt. Egy elképesztően szűk, szerpentines úton, tök sötétben haladtunk Permetig – mondhatom izgalmas volt. Vezetni pedig azt hiszem, meglehetősen fárasztó, én meg sem próbáltam volna. Ez mondjuk így volt az út nagyrészén, én csak a jobboldalon izgultam. Permetben aludtunk pár órát, de fürdeni sehol sem volt lehetőségünk, azt terveztük, keresünk valami nyugis helyet, ahol félreállunk, és rendbekapjuk magunkat, fürdünk, reggelizünk.
Amikor elértük a Vjosa folyót, úgy tűnt, megvan amire vágytunk, lemegyünk valahol a partra. Persze ilyet véletlen sem találtunk, hát beálltunk egy földútra, ami egy elég érdekes függőhídhoz vezetett. A hely elhagyatottnak tűnt két falu között, korán is volt még, amíg a fiúk fürödtek a lavórban (a folyóhoz lejutni reménytelen volt a meredek sziklákon), elkezdtem rendet rakni a kocsiban. Akkor már feltűnt, hogy mellettünk emberek dolgoznak a földeken, és ez egy igazi „karavánút”, ami egyáltalán nem volt elhagyatott, hanem elindultak a pásztorok rajta a hegyekbe. Odajött hozzánk a bácsi, akinek pont a földje mellett táboroztunk le, elkezdtünk vele mindenféle keveréknyelven társalogni (olaszul ő is beszélt), beszélt nekünk valamit Nagy Imréről is, és nagyon csodálkozott, hogy már meghalt. Jött egy öreg birkákkal szamárháton, sok cucc nem volt nála, csak egy karton sör.
Aztán megérkezett egy egész család is nagymamástól – szintén szamárháton – viccesen megkérdeztük tőlük, nem beszélnek-e angolul (hátha kicsit érthetőbben tudunk beszélni a mi öregünkkel), természetesen anyuka perfekt angol volt. A bácsitól búcsúzóul kaptunk egy üveg jeges vizet, miután kinevette a mi langyos ivóvizünket. Később ennek már igazán tudtunk örülni, mert volt vagy 35-40 fok. Mi pedig adtunk neki egy üveg Bikavért. Szóval elindultunk tovább, és reménykedtünk, hátha mégiscsak tudunk valahol fürdeni a folyóban. Nemsoká Tepelene előtt meg is találtuk a megfelelő helyet, és igen élménydús fürdést csaptunk. A folyó középen is kb. derékig ért, gyönyörű tiszta, jéghideg kékes vízzel, hatalmas kövekkel, és elképesztő sodrással.
Kora délután eljutottunk Gjirokaster-ig, ahol nem néztük meg Enver Hodzsa szülőházát, és hatalmas szobrának is már csak a hűlt helyét láthattuk. Viszont sétáltunk kicsit az óvárosban, felmásztunk a várba, megnéztük az ágyúgyűjteményt, a mini tankot, a lelőtt kémrepülőt, a volt börtönt, a denevérlakta üres termeket, ez is szép volt. Itt is tapasztalhattuk az albán vendégszeretetet, kedvességet és segítőkészséget.
Gjirokaster ágyúk és a kémrepülő / na mekkora szobor lehetett? Kis Enver Hodza
a vár nagyon hangulatos.... ... bár pár éve még börtönként is üzemelt
Az utak idáig elég változatosak voltak, innentől kezdve azonban egyre több új úttal és útépítéssel találkoztunk, pár év múlva már nem az albán földút lesz az igazi kaland.
Gjirokaster-tól ismét szép, szerpentines úton értük el a Kék-szem forráshoz. Ahhoz képest, hogy a hely milyen különleges, egyetlen táblácska hívja fel rá a figyelmet, egyből az elágazásnál, szóval nagyon kell figyelni, de az biztos, hogy érdemes felkeresni! Hangulata Szilvásváradra emlékeztet, és erre is csak azt tudom mondani, hogy gyönyörű! A bejutás ugyan elég érdekes, egy duzzasztónál kell belépőt venni, innen olyan keskeny út vezet a forrásig, hogy két autó helyenként el sem fér egymás mellett. Aztán a végén van egy kis parkoló, közvetlen a patak mellett, amin hidacskák ívelnek át, mellette sétautak, és egy érdekes étterem, patakok, kis zuhatagok tucatjára építve. Maga a forrás pedig … elképesztő! Igazi színorgia, rettentő hideg víz, hatalmas vízhozam – és persze rengeteg látogató. Természetesen nem akartunk kihagyni egy jó kis pisztrángos uzsonnát ilyen helyen, és jól is döntöttünk, finom és kiadós ebédet kaptunk tökéletes kiszolgálással és profi terítéssel. Az egész utunk alatt itt fizettünk legtöbbet – kb. 8.000 Ft-ot -, de nagyon bőségesen ettünk és ittunk, itthon bárhol több lett volna a számlánk ugyan ezért. Evés után megcsodálhattuk, ahogy egy fickó fejeseket ugrált egy korhadt deszkakilátóról a max. 1.5 m átmérőjű forrásba, csináltam is róla fotót felülről. Szerintem tök jó lett, más meg úgysem tudja, mi van a képen. Indulás előtt feltöltöttük a kannáinkat a forrásvízzel, így vágtunk neki, hogy végre eljussunk a tengerig.
És végre meg is érkeztünk! Ksamil előtt egy öbölben gyorsan megejtettük az első tengerpancsinkat, aztán mivel kezdett sötétedni, elkezdtünk szállást keresni. Ksamil a tengerpart legdélibb települése, azt olvastam róla, csodálatosan kihalt, éjszaka pedig csendes és rendkívűl sötét. Ehhez képest egy zsúfolt kisvárosba érkeztünk, ahol elképesztő mértékű építkezés zajlik. Kicsit elkeseredtünk, hogy ennyit a magányos tengerparti táborozásról, elindultunk hát visszafelé, mert láttunk valahol kemping táblát. Persze a kempinget nem találtuk meg, viszont találtunk egy öbölben strandot, bekerített parkolóval. Megkérdeztük ott tölthetnénk-e az éjszakát, és bár csodálkoztak a kérésen, de megengedték. Aztán három éjszaka lett belőle, szóval jó volt a hely. A bárpultnak támasztva először egy puskát vettem észre, kérdeztem, hogy ez a vendégek ellen van? Azt mondták, a hegyekben kóborolva bárki találhat ilyesmit, ez is onnan van. Semmi extra. J Később többször beszélgettünk az egyik pincérrel, aki nyaranta itt dolgozik, hogy megkeresse a tandíját – Tiranában jár egy amerikai alapítványi iskolába. Elmondta, hogy nagyon drága a tandíj, de így is boldog, aki bekerülhet, tudják, hogy csak tanulással juthatnak előrébb. Sok érdekes dolgot megtudtunk tőle Albániáról. Mesélt róla, hogy szökdösnek át Görögországba vagy Olaszországba dolgozni, onnan küldik haza a pénzt a családnak. Ha hazatoloncolják őket, az első adandó alkalommal azonnal visszamennek. Megtudtuk azt is, hogy nem túl jó a kapcsolatuk a görögökkel, viszont az olaszokat és az amerikaiakat nagyon szeretik. (Jellemző kép volt, hogy egymás mellett kiteszik az albán, az EU és az amerikai zászlót, és hogy az emberek nagyrésze beszél olaszul, és nagyon sokan angolul.) Kedves fiú volt, és nagy szeretettel beszélt a hazájáról és a népéről. Azt mondta, mi vagyunk ott az első magyarok, akikkel találkozott.
Este kiderült, hogy a Bebi véletlen kirántotta a fényképezőgépet a kocsiból, és nem működik….
A másnapot pihenéssel töltöttük, ennyi nap autózás után már igazán ránk fért. Találtunk a közelben egy igazi gyerekbarát strandot, ahol nem volt olyan köves a part. Közben betértünk az egyetlen fényképészhez, hátha tud valamit segíteni, vagy vehetünk egy olcsó gépet. (A legolcsóbb digitális gép is kb. 50 eFt volt!) Próbált minket meggyőzni, hogy az elem rossz, és nem hitte el, hogy ezek tölthetőek, szóval kicserélte őket. Később esett le, hogy a tölthetőt kidobta….
Szombaton tehát gép nélkül indultunk megnézni Butritot, ami Albánia egyik leghíresebb és legjelentősebb történelmi emléke. Több évszázados fejlődés nyomait követhetjük végig egy városban. Valóban nagyon érdekes, remekül ki van táblázva és gyönyörű helyen fekszik. A kihelyezett ismertetőkön mindenhol rekonstrukciós rajzok és nagyon jó leírások vannak. Sajnos a talajvíz sok kárt okozott benne, de igyekeznek menteni a menthetőt. Színházát ma is használják különböző rendezvényekre, sőt néhány épület felújítva várja a látogatókat. A várból gyönyörű panoráma nyílik. Fényképezőgép híjján könyvet vettünk róla. Kifelé még csodáltuk egy darabig a kompot…. volt mit nézni rajta: egy nyikorgó tákolmányra hogy fér fel annyi autó!
Vasárnap reggel továbbintultunk a tengerparton. Sarande után szakaszosan építik az utat, jövőre valószínűleg már jó aszfaltút vezet végig, most még néhol vicces és ijesztő. Maga a táj gyönyörű, de néhány településen nem voltunk benne biztosak, hogy még mindig a főúton haladunk. Az út mellett végig gyümölcsöt, bort, mézet, olajat árulnak a helybeliek. Borshnál mi is megálltuk vásárolni, és vizet is vettünk a forrásból. Rettentő meleg volt egész nap, Orikumig többször megálltunk fürdeni. Először Qeparo környékén egy Llamon beach nevű nagyon szép öbölben, ahol profi kiépített strand volt, aztán Borsh-nál, itt elég köves volt a part, végig pálmaágakból épített sátrakkal. Vunonál megnéztük – igaz csak az útról – a tengeralattjáró kikötőt, tényleg megdöbbentő a látvány. A nap legjobb pihenőjét Dhermiben töltöttük. Gyönyörű a tengerpartja, érdekes sziklákkal, nagyon hangulatos a strand, a szűk, kacskaringós, meredek kis utcák, az éttermek és kávézók. Itt aztán jól szórakoztunk a közlekedési morálon – igazi káosz! Az étteremben ahol ebédeltünk, a pincérek futva szolgáltak fel, akkora volt a forgalom. És végre a Bebi is hatalmas adagot evett! Lehet, hogy még ízlett is neki, de a mellettünk lévő asztalnál rendőrök ebédeltek, apa pedig azt mondta, hogy ez a hamirendőrség, és azt figyelik, ki hogy eszik. (A módszer később is egész jól bevált.) Dhermi után nem sokkal pedig nekivágtunk a Llogara hágónak. Sokat olvastam róla még itthon, készültem is a látványra, de ez felülmúlta a várakozást. Közvetlen a tengertől vezet az út kb. 1050 m magasba egy hajtűkanyarokkal teli szerpentinen. Végig látható a tenger, lent a gyönyörű homokos strandok, közben egy folyóvölgy mélyen a hegybe vájva… A szerpentin kopár hegyoldalon visz fel (és azzal ellentétben, amit még itthon olvastunk, aszfaltot út van), tehát végig élvezhető a panoráma, de van egy helyen parkoló is, ahonnan fényképezhetünk (na itt nagyon sajnáltam, hogy nem tudunk, bár messzire nem lehetett látni, olyan párás volt a levegő), a hegytetőn pedig éttermek és kilátó. Az út szélén sok helyen árulnak mézet, mi is vettünk, 500 Lek volt egy kis üveg. Fent pedig elképesztő mennyiségű szemét szanaszét, ahogy viszi a szél – na ez elég illúzióromboló volt. A lefelé vezető út pedig sűrű erdőn vezetett keresztül, végig hangulatos szállodák, panziók és éttermek. EstéreOrikumig jutottunk, itt ismét letáboroztunk a parton két strand között – ahova a szemetet is gyűjtötték. Mindegy, sötét is volt, fáradtak is voltunk, egy éjsza itt is kibírható volt. Reggel továbbmentünk pár métert, és találtunk egy igazán első osztályú strandot! Talán egész utunk alatt ez volt a legprofibb. Mindenhol voltak bérelhető napágyak, napernyők, büfék, wc, de itt úgy tűnt, ez valami magánstrand. Először nem is tudtuk eldönteni, bemehetünk-e, de gondoltuk: próba-szerencse. Már elsőnek a mosdó is nagyon szép volt és tiszta, aztán a nyugágyakhoz nem csak napernyő, de külön szemetes is tartozott, az étterem nagyon jól nézett ki, árnyéktetős partkoló volt – szóval tökéletes. Miután lepakoltunk, láttam, hogy egy fiatal fiú szedi a pénzt az ágyakért és a napernyőkért, és több helyen felállítja a társaságot, és el is küldi őket, minket pedig végig kikerült. Kb. egy órát maradtunk itt, addig nem derült ki, hogy miért J. (Ja, és a Bebi velőspacal konzervet reggelizett! Végül is mindegy volt neki, mit eszik, csak használjuk a kempinggázt.)
Következő állomásunk Vlore volt, a hős város. „A város viharos történelme nem sok látnivalót hagyott meg az utókornak” – na mi a nemsokból sem láttunk semmit. Viszont azonnal behajtottunk egy egyirányú utcába, természetesen forgalommal szemben, és persze ott állt a rendőr! – aki leállította a forgalmat, segített megfordulni, és csak egy fejcsóválást kaptunk. Miközben mi forgolódtunk, jött egy Merci (mi más), szintén forgalommal szemben, kicsit megállt beszélgetni a rendőrrel, megkínálta cigivel, aztán továbbment. Mi ezen jót nevettünk, hogy itt így kell elintézni – de minden jel arra utalt egyébként , hogy ők ismerik egymást. Kicsit sétáltunk a főutcán, és bementünk két fotós boltba is. Mindkét helyen azt mondták, hogy ilyen gépet még nem láttak, de megvizsgálják. Kiderült, hogy „csak” a kijelzők mentek tönkre, lehet vele fényképezni – vakon. A második helyen eszembe jutott, hogy megnézessem a tartalék kártyáinkat is, hiszen így még törölni sem tudom őket. A férfi nagyon rendes volt, egyenként végignézette velem a képeket, hogy biztos törölje-e. Aztán persze egyik helyen sem fogadtak el pénzt, csak azt mondták, érezzük jól magunkat. Hát ilyenek! Na ezután fényképeztem is bőszen! Ennyi eget és homokot még sosem fotóztam életemben J, de azért néhány egészen használható is sikerült, bár beállítani semmit nem tudtam a gépen. No. Aztán megebédeltünk, megkóstoltuk a MISH-t, hárman háromfélét, és nagyon finom volt! Kicsit emlékeztet a lecsóra.
Aztán továbbmentük Fierbe, pontosabban Apollóniába. Apollónia egy ókori romvárosból, és egy bizánci monostorból áll. Először a romokat néztük meg – illetve csak egy részét, mert annyira meleg volt, hogy tovább már nem bírtuk. Átmentünk a monostorba, megnéztük a kiállítást, ahol „fejetlenség” volt, és a templomba is bementünk, valamint illetlen módon fényképeztünk is.
az ókori romok
a monostor
fejetlenség
Aztán úgy döntöttünk, hogy semmi kedvünk ilyen hőségben továbbmenni, késő délután is volt, inkább változtatunk az utiterven, és visszamegyünk a tengerhez. Bár a térkép és az utikönyv semmi jóval nem bíztatott, mi balra fordultunk a kéményes bunkernél és nekivágtunk egy hosszú, egyenes útnak. Átmentünk talán két kis poros falun, egy baromi mocskos folyón, aztán egy hangulatos fasor végén megtaláltuk a tengert. Amerre elláttunk, a tengeren kívül csak homokos síkság, rengeteg autó, iszonyú tömeg és büfék végig! Átvergődtük magunkat a homokon, és leparkoltunk pár méterre a víztől. Aztán rájöttünk, hogy innen ki már nem jutunk, úgy besüllyedtünk a homokba! De először fürdeni akartunk, ráérünk utána ásni. Kellett is! Egyszercsak megjelent egy fickó is, és szó nélkül elkezdett nekünk segíteni, aztán mikor kiálltunk, ismét szó nélkül eltűnt. Mi pedig visszaálltunk kb. fél méterrel arréb, mert úgy döntöttünk, maradunk egy éjszakát. Nemsoká teljesen kiürült a part. Na ez marha jó volt! Végestelen végig csak néhány büfé és mi. Közben megjelent a némánk ismét, hozott a Bebinek egy focit, aztán nekünk három kempingszéket, aztán jött ő is, és így megismertük Enot, és teljesen megváltoztattuk a utitervet.
kéményes bunker
kéményes bunker
Tehát ez a hely volt Topoje. Illetve a franc tudja mi volt, de valahol Topoje és Seman környékén. Első esténket remek hangulatban töltöttük, miután kétszer is ki kellett ásni a kocsit, Enoval vacsoráztunk. Nagyon finom sült hallal vendégelt meg bennünket, és Dreher sört ittunk hozzá! Ő szentül meg volt győződve róla, hogy ez albán sör, aztán később megtudtuk, hogy ez kedvelt albán szokás J. Mármint a plagizálás. Mivel ő egy picit beszélt angolul, elég érdekes és néha félreérthető volt a társalgás, de jól szórakoztunk, teljesen nomád körülmények között. Pl. nem volt villany, és ezt határozottan élveztük. A hűtő (pontosabban egy kiszuperált fagyasztóláda) nappal agregátorról működött. Késő este ültünk a tengerparton, hallgattuk a csendet és a víz morajlását, néztük a holdat, és minden tökéletes volt. Fürdeni ugyan csak takarékosan tudtunk, mert bizonytalan volt, hogy mikor jutunk legközelebb vízhez. Eno javasolta, hogy nézzünk meg egy Isul Izvrnec nevű helyet, ahol ő gyerekkorában járt, szívesen el is kísérne minket, és eljönne velünk Beratba is. Gondoltuk, miért is ne! A terv az volt, megkéri a főnökét, hogy másnap délután leléphessen velünk.
Reggel meglepve tapasztaltuk, hogy beindult a korzózás. Rengeteg ember sétált vagy futott a parton, mindenki elégedettnek és nyugodtnak tűnt. Nagyon jó hangulatú az egész, irígyeltük ezt a jó kis szokást. Aztán rájöttünk, hogy a semmi közepén, vajon hova megyünk wc-re? Ez bizony fogas kérdés, ha az ember több napot akar ilyen helyen tölteni, mert magány csak éjjel van, rejtett zug, viszont sehol. Láttam, hogy a mellettünk levő büfénél van valami budi-féle, elsétáltam, és megkérdeztem, hogy használhatom-e. Természetesen nem mondtak nemet, és pénzt sem kértek! Ahhoz képest, ahol voltunk, a látvány meglepő volt! Igaz, eddig is mindenhol tapasztaltuk, hogy ez egy nagyon tiszta nép (a természetbe szétszórt szeméttől eltekintve), szépek és tiszták a ruháik, az autóik, a vendéglátó egységeik…, de hogy a nagy homokos tengerparton a lécekből és viaszkos vászonból összetákolt wc ilyen tiszta, az azért elég hihetetlen volt! Azért némi vásárlóerőt is jelentettünk a „szomszédnak”, mert aztán cigit is náluk vettem, és itt jöttem rá, hogy pontosan a negyedébe kerül, mint itthon. Egyébként is minden olcsóbb volt, ha nem is ennyivel.
A délelőttöt pihenéssel töltöttük. A fiúk kicsit „búvárkodtak”, Eno felfújta a csónakját és beeveztek, aztán fociztak, én meg rendet raktam az autóban, aztán ügyesen bezártam a kulcsot. Na ez adott egy kis programot, közel egy óra alatt sikerült kinyitni a kocsit J. Aztán megjött a főnök az olasz barátaival, és kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Eno nem kap szabadnapot. Viszont nagyon finom húst sütött, az volt az ebédünk. És megismerkedtünk a kedves gyerekorvossal (aki járt már Magyarországon) és a lányával. Délután kaptam egy sms-t, hogy kikapcsolják a telefonomat valami befizetetlen számla miatt, gyorsan hazaszólunk, hogy ezután mi már nem tudunk telefonálni, így tudjuk meg, hogy a Gabi éppen viszi az ügyeletre a Pipit, aki elesett egy üveggel a kezében. Aztán eljött az este, és mi maradtunk, ismét bámultuk a holdat és a tengert a nyugágyakból, és minden tökéletes volt. Eno vendégségbe hívta Bebit, aki úgy döntött, hogy ő is a kunyhóban alszik.
reggeli Enoval
Szerdán úgy döntöttük, elmegyünk Beratba, Enonak pedig beindult a beszélőkéje. Alig tudtunk elindulni, annyi jótanáccsal látott el minket – leginkább Albánia veszélyeire figyelmeztetett… Beratig az út nem túl izgalmas, bár az a rész meglehetősen érdekes, ami az olajmezőn visz keresztül. Még a házak kertjében is fúrótornyok vannak, és iszonyú bűz a környéken. Sajnos egy normális képet sem sikerült készítenem L. Érdekesség volt még út közben egy épülő ház, ami úgy néz ki, mint egy hajó. Aztán egyszercsak iszonyatos fütyülést és ordítást hallottunk, és kiugrott elénk egy rendőr. Kiderült, hogy túlléptük a megengedett sebességet. Szegény Bebi teljesen frászt kapott, és azt mondta, gyorsan adjunk egy cigit a rendőrnek (jól megjegyezte a vlore-i kalandot)! És a történet itt sem alakult másként, mint az előzőekben, jól megdorgált minket, majd azt mondta, figyeljünk a szabályokra, és érezzük jól magunkat! Mondja valaki, hogy nem lenne mit tanulni tőlük! Folyamatosan éreztük, hogy nekik fontosak a turisták, és valóban kedves, segítőkész, vendégszerető nép.
Beratban először felmentünk a várba. Sétáltunk a hangulatos szűk utcácskákban, a leanderes várfalon, megcsodáltuk a Shpirag hegyet, vettünk egy rakás albániás kulcstartót, és megismerkedünk egy idegenvezetővel, aki így jellemezte Magyarországot: "nagyon szép ország, csak olyan lapos" J - na persze ehhez látni kell Albániát, ami szinte sehol sem lapos. Szóval ő is járt már Magyarországon (8 hónapot töltött itt), és azonnal tudta, hogy mi magyarok vagyunk. Aztán lementünk a városba, és megnéztük az „ezerablakú Beratot”. Átsétáltunk híres öreg hídján, beültünk egy hangulatos sörözőbe, aztán elindultunk vissza, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk. Fierben megálltunk vásárolni, és megkóstoltuk végre a Byreket, ami valóban nagyon finom!
Beratban volt egy érdekes élményünk is. Nem volt óránk, és megállítottunk egy idős nénit, hogy megkérdezzük az időt. A néni lehetett 70-80 éves, fekete ruhában volt, színes távol-keleti napernyővel, és DOHÁNYZOTT! Na ilyet se előtte, se utána nem láttunk. (Az albán férfiak nagyrésze dohányzik, a cigaretta nagyon olcsó, de a nők nyilvánosan nem dohányozhatnak.)
Visszatérve meglepetés várt minket, Eno elhívta Fierből az unokatesóját, hogy fordítson nekünk. Ő is egy amerikai alapítványi iskolában tanul Tiranában. Elmondta, hogy délután ott járt Eno édesapja, hogy megismerje a Bebit, és meghívtak minket estére. Tehát ismét vártuk a „boss”-t, hogy leváltsa Enot… de megtörtént a csoda, és tényleg jött, mi meg mehettünk. Így sikerült megismernünk egy albán családot, akik nagyon nagy szeretettel fogadtak minket. Azon ugyan kicsit kiakadtak, hogy Eno velünk akar jönni megmutatni kedvenc helyét, szóval átlátva a helyzetet azt mondtuk, már úgysem lenne rá időnk, majd legközelebb összehozzuk. A Bebivel megnéztük a ragyogó tiszta istállót és megsimogathattuk a bocit. Eno anyukája azt mondta, hagyjuk ott a Bebit egy kicsit nyaralni – és persze a kis hülye maradt volna! Tényleg nagyon kedvesek voltak, végül telepakoltak minket ajándékokkal. Kaptunk valami különleges savanyúságot, fügelekvárt, szilvát, ittunk házi rakit, ettünk valami nagyon furcsa édességet, aztán megtöltöttük a kannáinkat vízzel, és elkezdtünk búcsúzkodni. A Bebi annyira belelendült a puszizkodásba, hogy véletlen nekicsúszott egy vasrúdnak, és szétnyílt a szája – ezért kapott egy kis rakis borogatást J - aztán beverte a fejét a kocsiba, végül nekem sikerült egy hatalmasat esni – szóval vidám kis látogatás volt. Tök sötétben értünk vissza a partra, de Eno azt mondta, ne izguljunk, úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét. Így hát sikerült tengelyig elakadnunk a homokban. Na ez volt aztán igazán vidám! Megjelent a boss is, mosolyogva ellátott minket jótanácsokkal, beült az autójába, és otthagyott. Azért végül csak kijutottunk, leparkoltunk a megszokott helyre, aztán „beültünk a kocsmába”, ettünk, ittunk és beszélgettünk még egy ideig.
Reggel úgy terveztük, hogy a délelőttöt még itt töltjük egy kis pihenéssel, dél körül pedig továbbmegyünk, de aztán nagyon meleg volt, és ott volt nekünk a tenger. Eno font egy nyakláncot emlékbe a Bebinek, és nagyon meghatódott, hogy albánul köszönte meg neki. Végül csütörtökön d.u. ½ 4 körül indultunk el hosszas búcsúzkodás után. Mielőtt kiértünk Fierből, fegyveres kommandósok állták el az utat, minden autót megállítottak, nekünk csak intettek, hogy mehetünk. Fiertől új autópályán mentünk tovább, nagyon jól lehetett haladni. Úgy döntöttünk, hogy Durres-t kihagyjuk, inkább megpróbálunk eljutni Krujeig. Fushe-Krujeban kóvályogtunk egy darabig, hogy találjunk éttermet, aztán feladtuk és vettünk inkább valami kolbászfélét meg kenyeret. Este nyolc körül értünk Szkander bér várához, már kezdett sötétedni. Nagy szerencsével egyből találtunk parkolót a vár lábánál, de a múzeum már zárt, az árusok is elkezdtek bepakolni. Azért a Bebi csak hozzájutott az albániás táskához, amiért annyit könyörgött! Ismét találtunk egy segítőkész fiatalembert, aki ajánlott nekünk két helyet, ahol tudunk a kocsiban aludni, de végül mégsem maradtunk, elindultunk visszafelé. A környék levegője nem túl kellemes a mészkőbányák és mészégetők miatt por, büdös és zaj jelemzi – nem is nagyon volt kedvünk itt éjszakázni. Gondolkodtunk rajta, hogy egy éjszakát akár valami szálláson is tölthetnénk. Megálltunk az elsőnél, apa bement megérdeklődni, aztán kijött mosolyogva, és azt mondta: maradunk! Fizettünk hármunknak összesen 15 Eurót zuhanyzós, légkondicionált , tévés szép és tiszta szobáért, és még söröztünk egyet a szálloda hangulatos teraszán. A fürdés-hajmosás bizony már nagyon jólesett!
Kruje
Eljött az utolsó napunk Albániában. Hamar elröpült az itt töltött idő, szívesen maradtunk volna még, és annyi mindent nem is láttunk, amit itthon még elterveztünk. Mindenképpen szerettünk volna egy jó kis fürdéssel búcsúzni, így elindultunk Shengjinbe, amiről azt olvastuk, Albánia egyik legnépszerűbb üdülőhelye. Az itt töltött idő alatt ez volt az egyetlen, ahonnan negatív élménnyel távoztunk. A part zsúfolva volt, a víz elképesztően mocskos, hatalmas építkezések folynak, és a vizibiciklis fél óra után azt mondta, hogy lejárt az egy óránk. Viszont finom sülthalat ebédeltünk egy étteremben! Sajnos én nem tudok halat késsel-villával enni, megkérdeztem, hol moshatnék kezet, nem láttam sehol mosdót. Beküldtek a pultba, kaptam mosogatószert, és kezet moshattam a mosatlan edényekre J. Délután kb. négy körül indultunk tovább, a terv az volt, hogy Skhoder-ban megnézzük még a várat, vásárolunk némi ajándékot, aztán megyünk tovább. (Közben átléptük a 2000-ik km-t.) A várat nem néztük meg, a kocsit nem mosattuk le búcsúzóul, a híres mecsetet sem sokat keresgéltük, és jelentősebb üzletet sem találtunk. Végül bementünk egy közértbe, összevásároltunk mindenféle édességet, olivát, italt, váltogattuk a Lek-et Euróra, aztán az Eurót Lek-re. Az eladók itt is megkérdezték, hogy tetszett Albánia, és nagyon kedvesek, segítőkészek és türelmesek voltak. A Bebi a tarisznyája mellé beszerzett egy albán zászlót is.
Shangjin
biliárdszalon shkoder
Sajnos itt véget ért az albániai nyaralás, de azért előttünk állt még másfél nap utazás. Gyöngyörű volt minden, amit láttunk, kedvesek és segítőkészek az emberek, csupa jó tapasztalat és kellemes élmény. Tényleg mindenhol voltak autómosók, és a miénket kivéve minden autó gyönyörű tiszta volt, még a legporosabb helyen is. Nagyon finom ételeket ettünk, és rengeteg finom fagyit, jó albán söröket ittunk (nemcsak Drehert), szóval minden tökéletes volt.
az albán-montenegrói határ
Az albán-montenegrói határ is nagyon szép helyen van, késő délután értük el. A montenegróiak valamiért kértek tőlünk 30 Eurót, ami aztán 10 Euró környezetvédelmi díjra módosult. Kicsit tanakodtunk, hogy melyik utat válasszuk hazafelé, aztán úgy döntöttünk, amennyire lehet, haladjunk a tengerparton, tehát Podgoricánál Kotor felé vettük az irányt. Cetinjebe késő éjszaka értünk, egy alkalmasnak tűnő helyen leparkoltunk aludni. Bár a város magasan a hegyek között van, iszonyú meleg volt, és zaj, pihenni nem lehetett, ezért továbbindultunk, és végigmentünk eddigi életünk legvadabb szerpentinjén! Nagyon sajnálom, hogy ezt az utat nem nappal tettük meg, a látvány biztos feledhetetlen. (Egy osztrák fickó tervei alapján épült 1879-84 között!!!) A vízpart körbe kivilágítva éjjel is gyönyörű volt. A szerpentin végén megálltunk a vízparton egy kis parkolóban, aludtunk pár órát, reggel pedig csak bámultuk a gyönyörű tájat. Ez volt Kotor. Aztán elindultunk körbe az öböl mentén a horvát határ felé. Vettem egy képeslapot, amin a szerpentin egy szakasza látható, már az is elég döbbenetes.
Hairpin Bends from Kotor to Cetinje
A határon kígyózó kocsisor állt, de azért kora délután megérkeztünk Dubrovnikba. A Bebi végig cipelte magával az albániás táskáját és zászlóját. Ismét megcsodáltuk az óvárost, a fiúk fürödtek az erőd lábánál a hatalmas hullám- verésben, ettünk (ismét volt hamirendőrség), fagyiztunk, aztán továbbindultunk. Megkerestük a strandot, ahol pár éve fürödtünk Dubrovnik után, és fürödtünk egy utolsót még a tengerben. Aztán átvettem a vezetést, hogy apa is tudjon végre pihenni. Nemsoká belecsöppentünk a parti úton egy balesetbe, 11 km-t tettünk meg közel két óra alatt! Először még borzalmas hőség volt, a végén meg már tök sötét. Éjjel egy parkolóban aludtunk kb. 80 km-rel Zágráb előtt, ott 9 fok volt, és elképesztő széllökések. Reggel ½ 6-kor indultunk tovább, és délre értünk haza. Horvátországban összesen 47 Euro pályadíjat fizettünk. 14 nap alatt 3.233 km-t utaztunk.
Dubrovnik
Az utolsó fürdőhely (Horvátország)
