TUNÉZIA 2007

Kicsit megtoldottuk a nyarat egy októberi nyaralással. Irány Tunézia! 2007. 10.25-én délután indultunk, este 7-re érkeztünk meg Monastirba. Bebi nagyon élvezte élete első repülését. Elfoglaltuk a szállást, Sousse-ban az El Hana Residence hotelben kaptunk tengerre néző szobákat, mi hárman hatalmasat, a Hörmi valahol a felettünk lévő emeleten lakott. Este még sétáltunk kicsit, élveztük a langyos tengerparti éjszakát.

 

A tenger már nem volt túl meleg, én max. térdig sétáltam néha bele, a fiúk többször is fürödtek. A strand közvetlen a szálloda előtt volt, kényelmesen lesétálhattunk bármikor.

Egyik nap gyönyörű napsütésben mentünk le, aztán megnézhettük, hogyan jön a hirtelen tengeri vihar. Először hatalmas hullámok érkeztek, elmosva a parton a fürdőzőket, napozókat, ágyakat, táskákat, telefonokat, fényképezőgépeket… elég vicces volt. Szegény Bebi pont a tengernek háttal homokozott, amikor egy hullámot kapott hátulról, repült vele pár métert előre. Aztán elfeketedett az ég, mi pedig rohantunk fel a szobába, és az ablakból néztük a hatalmas zuhit.

Egy másik alkalommal megismerkedtünk a parti arab árusokkal…. Fiatal gyerekek árultak valami édes olajos fánkfélét, az egyik pont minket talált meg. Ketten voltunk csak a Bebivel, nálam éppen egy vas sem volt, minek vinnék pénztárcát a partra. Hosszas alkudozás után azt mondta, csak egyet szeretne kóstolóba adni a gyereknek, és a kezébe gyömöszölte, aki szegény már kézzel-lábbal tiltakozottt, végül evett belőle egy falatot, de annyira meredek volt az avas, édes, halízű bigyó, hogy egyikünk sem tudta megenni, az árus fiú viszont eltűnt… egészen addig, amíg apa és a Hörmi megkérkeztek, akkor visszajött ő is, és valami elképesztő összeget követelt azért a szarért… Szerencsére ez talán még az első napon történt, így mindjárt túlestünk a bosszankodáson, és többet nem estünk hasonló csapdába.

Városnéző kisbusszal (vonatnak álcázva) elmentünk Port El Kantaoui-ba. Körbesétáltuk a kikötőt, nézelődtünk a gyönyörú parkban, csináltunk rengeteg fényképet, és főleg irígykedtünk a jachtokat csodálva. (Később a Hörmi ezt a túrát megismételte egyedül, hogy pótolhassa a hiányzó képeit J.)

  

Némi tanakodás után beneveztünk a kétnapos országjáró túrára is. Nem voltunk biztosak benne, hogy jó ötlet a Bendegúzzal két napot buszon tölteni, de végül nem bántuk meg, sőt ő is láthatóan élvezte, a buszon sem unatkozott, szokásához híven folyamatosan ismerkedett, és előadásokat tartott a M. Ádámról… 

 Kezdetnek az uticél El Jem-ben az Amfiteatrum volt. Kaptunk egy kevés időt körbenézni, így felmásztunk amennyire lehetett, és lementünk a porond alá is. Sfaxon és Gabesen keresztül eljutottunk Matmataba, ahol megebédeltünk egy étteremben – stílusosan kuszkuszt J. Megcsodáltuk a berbereket a barlanglakásaikban, és a mai napig sem tudjuk eldönteni, hogy az csak a „munkahelyük”, vagy valóban az otthonuk. A csoport nagyrésze az előbbire szavazott. Délután tevegeltünk a Douz oázisban, kaptunk egy roppant értékes oklevelet, amire titkosírással valószínűleg azt írták, hogy ez a hülye sznob túristáké. Hogy mindenképp látni is lehessen ezt rajtunk, még fel is kellett öltöznünk „igazi” tevegelős jelmezbe. Viszont kár lett volna kihagyni a látványt, ahol pici képet kaphattunk arról, milyen is lehet valójában a sivatag, és mostmár tudjuk milyen is az igazán finomszemű homok. Azért jó volt. Estére megérkeztünk Keblilibe, ahol az éjszakai szállásunk volt. Na az volt az igazi meglepetés! A semmi közepén egy olyan szálloda, ami tökéletes volt! Ott szívesebben töltöttem volna ezt a pár napot, mint az eredeti szállásunkon! Igazán gyönyörű teliholdas éjszakánk volt, hangulatos bár, a szálloda közepén úszómedence (jéghideg vízzel), vízesés, virágzó bokrok, nagyon szép kertben. Sajnos nem sikerült túl jó képeket készítenem róla.

 

 

Másnap a terv az volt, hogy a Chott el Jeriden sósivatagban (egy kiszáradt sóstó) nézzük meg a napfelkeltét, de sajnos ez nem sikerült. Azért így is érdekes volt, gyűjtöttünk némi kis sót, ha esetleg szükségünk lenne rá valahol, valamikor…. Csak ne lenne olyan szürke. Ja, és itt láttam életem eddigi legviccesebb nyilvános wc-jét, a semmi közepén. 

 

Aztán Tozeurban lovaskocsikázás következett egy datolyapálma oázisban. Megnéztük, ahogy egy bácsika 

                     

felmászik a pálmára, aztán ugrabugrál rajta. Többen kísértésbe estek, de senki sem tudta töredékét sem utána csinálni. Közben folyamatosan datolyát eszegettünk. A Hörmi pedig unalmában formatálta a memória kártyáját, letörölve minden addigi képet. Innen jeepekkel mentünk tovább az Atlasz hegységbe, ez nagyon élvezetes szakasza volt a túrának. Szó se róla a sofőrök is jól szórakoztak, végig versenyezve. Persze lehet, hogy ez is a show része volt, de azért azt hiszem élveztük. Én főleg, mivel elől ültem a Bebivel, a többiek meg hátul, mint a heringek J. Látványos volt, ahogy közeledtünk a hegyekhez, aztán jöttek az izgalmas szerpentinek, majd megálltunk valahol magasan egy kilátó-büfé féle helynél, ahol megkóstoltuk …. a nem jut eszembe … az erjesztett pálmalevet, és elképesztően 

fújt a szél. Aztán elmentünk egy oázishoz, amit nem igazán tudok hűen leírni azt hiszem. Vörös sziklák között átmásztunk egy romváros-félén, aztán lesétáltunk egy hosszú lépcsőn, és olyan látvány tárult elénk, amilyet eddig csak a filmeken láttam. Egy ici-pici tó, elképesztő türkiz színben, apró vízesés, hangulatosan kiépített sétaút pálmákkal – minden talán csak pár száz méter, de annyira gyönyörű! Megnéztünk még egy várost, ami ----- miért is ???? ---- már lakatlan, viszont nagyon jó állapotban megmaradt, majd Metlaouiban találkoztunk a busszal, ebédeltünk, aztán Kairouanban megnézhettük a mecsetet (kívülről….) és egy szőnyegkészítő műhelyt (belülről). Szó se róla, tényleg gyönyörű szőnyegek voltak, de megint nem estünk kísértésbe. (Pontosabban én mindig kísértésbe esnék….)

Vagy sivatag, vagy kopár hegyek... de látványos!

Már szinte giccs....

  

 

Ezen a túrán az idegenvezetőnk egy magyar lány volt, aki pár éve Tunéziában él. Nagyon kedves és segítőkész volt, a két nap alatt rengeteget mesélt nekünk a látnivalókon kívül az ország szokásairól is. Elmesélte pl. milyen egy esküvő Tunéziában, általában hogy élnek az emberek, mesélt a politikáról, hétköznapokról és ünnepekről- szóval szerencsénk volt vele.

  

Egy napot arra szántunk, hogy megnézzük Sousse-t, az óvárost, a bazárt, a kikötőt, és sétálunk egy jót. Tetszik a nyugodtnak tűnő életmódjuk, ahogy békésen üldögélnek esténként a kávézók teraszán. Találtunk egy „italdiszkontot”, amin nagyon jól szórakoztunk, aztán jól be is vásároltunk. Jóval olcsóbb volt a sör, mint bárhol a városban, sőt vettünk tunéziai bort is.

   

   

  

 

A fiúk kipróbálták a szálloda uszodáját is. Azt mondják, amíg bele nem mentek a vízbe, csodálkoztak, hogy miért üres a medence. Aztán már azon csodálkoztak, hogy nem úszkálnak benne jégtáblák.

    

 Az utolsó napon ismét csoportos úton voltunk. Először megnéztük a Bardo Múzeumot, ahol hatalmas római kori mozaikgyűjtemény van, aztán a tuniszi Medinában töltöttünk egy kis időt. Itt sikerült is elkésnünk a találkozóról, mert nem találtuk meg a buszt, viszont a piacon ettünk valami nagyon finom péksütit. A tengerparton megálltunk egy étteremnél ebédelni, majd Kartagoba mentünk. Miután megnéztük a romokat és felszálltunk a buszra, a Bebi rosszul lett, összehányt mindent – és természetesen nem vittünk semmi váltóruhát… Innen szinte csak erről szólt az utunk, szegény nagyon rosszul volt ezután napokig (pontosabban három hétig). Még elmentünk Sidi Bou Saidba, ami egy nagyon szép   kis művészváros, talán Szentendréhez hasonlíthatnánk, de itt szegényt már szinte végig vinni kellett. Viszont itt is kiderült, milyen segítőkészek az emberek, és mennyire szeretik a gyerekeket, amit egyébként végig tapasztalhattunk.

 

Karthago

Karthago

...és még mindig

Sidi Bou Said

Ezen az úton tunéziai idegenvezetőnk volt, aki Magyarországon tanult, és nagyon jól beszélt magyarul. Tőle is sok érdekeset megtudtunk az országról, szintén nagyon kedves és segítőkész volt. Nekem a legszimpatikusabb az volt, amikor az idegenvezetőnk a „Tunézia a tunéziaiaké” hozzáállásukról mesél, hogy nem adják el az országot, igyekeznek összetartani és a hazájuk javát nézni, munkalehetőségekben is a tunéziaiaké az elsőbbség. Nem engedik be a multikat, ha azok nem fogadják el az ő adótörvényeiket, semmilyen kiváltságot és kedvezményt nem élveznek. Útközben sokszor láthattuk a rendezett olajfaligeteiket, amiket kerítés gyanánt hatalmas kaktuszok választanak el egymástól. Érdekes ország, ahol a sivatagot megművelt földek és ligetek váltják fel, néhol igazán csodálatos növényeket láttunk a kertekben is.

Az eredeti utiterv szerint utolsó nap délután indultunk volna haza, ehhez képest, este azt mondták, másnap 9 körül indul vissza a gépünk, ami aztán hajnal háromra módosult. A Hörmi felhívta a kinti utazási iroda képviselőjét, sikerült jól össze is veszni vele, közölte velünk, hogy forduljunk nyugodtan ügyvédhez, jobb jogi képviselőik úgyis nekik vannak, örüljünk, hogy ennyit is ott lehettünk…. Szép. Így módosult a nyolc nap hétre… Ráadásul teljesen véletlen tudtuk meg, hogy változott az utiterv. Kérdeztük a szállodában, hogy kapunk-e valami útravalót, hát úgy néztek ránk, mintha ha holdról jöttünk volna. Bár alapjáraton nekünk még aznap reggeli járt volna – szóval némi vita után azt mondták, csomagoljunk magunknak valamit a vacsoránál!!! Na hát ez milyen égő! Szóval utolsó este még gyorsan rohantunk egy vásárlókört a Hörmivel, apa maradt a szállodában a teljesen kimerült Bebivel. Hajnalban pedig hosszú időt tölthettünk a repülőtéren, viszont reggelire már itthon is voltunk (2007.11.01.).

az utolsó kép

Összességében jó út volt, kellemes élményekkel. A Hörmi végig szolgáltatta a híreket az utitársainkról, legalább annyit érdekességet megtudtunk róluk, mint Tunéziáról J. A kajáknál megállapítottuk, hogy a németeknél senki sem tud gusztustalanabbul enni és viselkedni, de a magyarok is szokás szerint mindent tudtak fikázni. Mi jó sok olivát és gránátalmát ettünk, de a nagy kedvencem a csülökpörkölt volt sárgabarack befőttel, meg valami szörnyű kinézetű piskótaféle – a látvány mindkét esetben meglepő volt, az íze viszont annál jobb. Persze hogy teljes legyen a kép apa és én is rosszul lettünk egy-egy napra valamitől, de a Bebi három hétig volt beteg, a Hörminek viszont kutya baja sem volt. Ilyen igazságtalan az élet! J

Utcaképek

 

Strandidő

 

Na ez a bizonyos italdiszkont .... Fekete vastag szatyrot adnak az italhoz, úgy lehet kihozni az "üzletből". 

Bendegúz az utcazenész. Komolyan gondolta,
hogy megkeresheti így a furulyája árát. Ez 
ugyan nem sikerült, viszont sokan megálltak
"beszélgetni" vele, és próbálták tanítgatni a 
hangszer használatára. Talán a vírus is itt ta-
lálta meg....