Életem első erdélyi útjára nagyon készültem. Tervezgettem, álmodoztam, számoltam a napokat visszafelé. Aztán elindultunk, eltévedtünk, útépítésbe keveredtünk, totyorogtunk, de végre megérkeztünk, és zöldebb volt a fű, kékebb az ég, fehérebbek a felhők, szóval minden csodás. Kicsit megálltunk a Királyhágón, kávéztunk és bámultuk a panorámát. Később jókat nevettünk a "cifra palotákon", még később aztán még jobbakat, amikor megtudtuk, hogy ez csak "dekoráció", igazából ezekben nem laknak! Közelről megvizsgálva érdekes dolgokat lehet rajta felfedezni, pl. a Merci jelet :-). Aztán megálltunk Bánffyhunyadon, és megnéztük a templomot.
 |
| Királyhágó |
 |
| cifra palota |
 |
| Bánffiyunyad |
Délután kettő körül értünk Kolozsvárra, ahol találkoztunk a Bélával, aki hivatalos idegenvezető lévén körbevitt minket a városon, majd beültünk vele a Café Bulgakovba egy kis hűsítő sörözésre. Megbeszéltük, hogy másnap eljön velünk kirándulni, megnézzük a tordai hasadékot, de sajnos nem tud a továbbiakban velünk tartani, mert munkája is van, és esküvőre is mennie kell, de azért ha lesz egy kis szabadideje, csatlakozik még hozzánk.
 |
| sajnos a kerthelyiségben teltház volt... |
Elbúcsúztunk, és továbbindultunk Torockóra. A körforgalomnál elvesztettük a fonalat, merre is tovább, ezért a Kálmán megállt a
buszmegállóban, hogy kérdezzzünk meg valakit. Az egyetlen lehetőség egy olyan alak volt, aki erősen emlékeztetett Kusturica Garga bácsijára, ezért alig bírtuk megállni hangos nevetés nélkül. „Merre lenni Torda?” – sajnos nem értette. Mutogattunk kézzel-lábbal, Torda, Torda – de ő sehogy sem értette. Aztán eszembe jutott, hogy az utikönyv hátuljában van magyar-román helységnévszótár… aha Turda! – és így már mindjárt értette! (Sőt, meg is mutatta….) Útközben megálltunk párszor nézelődni és fényképezni, olyan szép volt minden, de késő délután megérkeztünk.
buszmegállóban, hogy kérdezzzünk meg valakit. Az egyetlen lehetőség egy olyan alak volt, aki erősen emlékeztetett Kusturica Garga bácsijára, ezért alig bírtuk megállni hangos nevetés nélkül. „Merre lenni Torda?” – sajnos nem értette. Mutogattunk kézzel-lábbal, Torda, Torda – de ő sehogy sem értette. Aztán eszembe jutott, hogy az utikönyv hátuljában van magyar-román helységnévszótár… aha Turda! – és így már mindjárt értette! (Sőt, meg is mutatta….) Útközben megálltunk párszor nézelődni és fényképezni, olyan szép volt minden, de késő délután megérkeztünk.
A Demeter vendégházban volt a szállásunk, ahol nagyon kedves házigazdákat ismerhettünk meg. (Most néztem a net-en, hogy ez a vendégház már nem az, ahol mi voltunk!) Nagyon kiadós és finom reggeliket és vacsorákat kaptunk, megkóstolhattuk Demeter doktor borát és pálinkáját – elég gyakran -, és jó sok padlizsánkrémet ettünk. A hideg éjszakákra sem lehetett panaszunk, annyi pokróc volt a szobákban – és általában olyan fáradtak voltunk. Miután kipakoltunk, vacsoráztunk, sétáltunk egy kicsit a faluban – a kocsmáig -, ahol nem értették mi az a feles, ezért az ottani mértékegység szerint kóstolgattuk a pálinkákat (kb. 1 deci). Tervben volt, hogy a falu összes pálinkaféléjét végigkóstoljuk, de szerintem alulteljesítettünk. Hazafelé próbáltunk teliholdat fényképezni, mert ennek akkor ott a kocsmázás után még volt értelme….
A Demeter vendégház A "hagymakupolások"
("Hagymakupolás-honfoglalás": anno a román kormány a magyar falvakba kijelölte a hivatalnokokat. Román tanító, bíró, jegyző, csendőr.... stb. Mivel jár a szabad vallásgyakorlás, természetesen jár nekik a saját pópa, és persze mindenki népes családdal rendelkezik, hiszen ez elvárás. Aztán jönnek a rokonok, barátok, ismerősök... így lett az őslakosságból kisebbség. Támogatják a saját templom építését, míg a magyar templomok rendbentartására már "nem jut" elég pénz. Sajnos ez sok helyen elég látványos....)
a vendég bemegy, a balta kint marad :-).... aztán a vendég tovább iszik kint... :-)
Reggel felvettük a Bélát, és mivel szakadt az eső, javasolta, hogy menjünk a tordai sóbányába, aztán meglátjuk hogy alakul az időjárás. A bejáratnál mindjárt lecsaptak rá, hogy volna itt egy csoport, végigvezetné-e őket…. Szóval kicsit dolgozott, mi meg szórakoztunk. Azért a végén, amikor a csoport kiment, még mutatott nekünk nagyon szépet. Mire kijöttünk, az eső már csak szemerkélt, esőkabátunk volt, tehát irány a hasadék! Az biza nagyon szép! Elejétől a végéig nagyon élveztem az utat, bár visszafelé már gyanakodtam, hogy talán mintha áradna a patak, de a Béla azt mondta, á, ez még nem az…. mire kiértünk, már az volt J. Utánunk már az ott ücsörgő őrök nem is engedtek be mást. Ezután a Béla ellátogatott velünk Torockóra, és munka ide vagy oda, maradt is. Persze egy idő után már nem sok választása volt, miután elkóstolgattuk a háziak pálinkáját, iszogattunk némi bort, előkerült egy üveg Becherovka is, valahogy már hajnal lett, mire ágyba kerültünk.
dolgozik a Béla... (nem hó, só!) ... és a szél
.... á, nem árad! de néhány képpel ezelőtt még látható, mennyivel a víz felett visz az ösvény....
Viszont így nyertünk másnapra is egy túravezetőt, és megmásztuk vele a Székelykőt. Szegény Era többször hősiesen leküzdötte a tériszonyát, de szerintem egész nap utált minket magában. Este folytattuk az előzőeket: meglátogattunk még két torockói kocsmát, majd a vendégházban csaptuk el remekül az időt. Béla ismét maradt ...
Hajnalban elindulunk, és nem is tűnik meredeknek. Aztán csak mászunk, és mászunk, ilyen "kényelmes" túrautakon....
Közben szerencsére akad egy forrás, Torockó meg egyre kisebb lesz.
Mi lihegünk, a Bélának meg sem kottyan, és végig tud beszélni hozzánk.Mi legfeljebb hallgatni tudjuk, meg néha bólogatunk....
Közben szerencsére akad egy forrás, Torockó meg egyre kisebb lesz.
Aztán végre felérünk a tetőre (1130 m), és a látvány miatt is már igazán megérte! Kicsit piknikezünk, aztán elgondolkodunk, hol megyünk le???
A Béla szerint kényelmesen lesétálunk, de mi már egy picit kételkedünk :-). De lefelé már tényleg csak "séta".... Bár kicsit meredek.
A lefelé vezető út
Kicsit körülnézünk Torockószentgyörgyön, de már nem tudjuk rávenni magunkat, hogy felmásszunk a várba.
Torockó nagyon szép, hangulatos falu, remélem inkább fejlődik majd, mint lepusztul. Bár kicsit olyan, mint a Skanzen (mintha csak múzeum lenne), és elég szívfájdító, hogy román zászlók vannak kitűzve
Ebbe a kerthelyiségbe már mi is befértünk (kocsma az út túloldalán), de szegény bocit nem szolgálták ki....
Átsétáltunk a következő egységbe, ahol kaptunk valami Székelykőmászó-oklevelet is.... meg sört, bort, pálinkát....
Reggel a Béla szerencsésen megszabadult tőlünk, és mostmár tényleg elment dolgozni Mi pedig indultunk tovább a Pádisra, ahol a Béla szervezett nekünk aznapra egy túravezetőt, hogy ne bolyongjunk ott a nagy, sűrű, sötétben. Hát nem is ott bolyongtunk! Hat után nem sokkal elindultunk, a terv az volt, hogy 10-11 körül megérkezünk a menedékházhoz, ahol vár minket egy Delu nevű illető. (125 km, az útvonaltervező szerint kb. 3 óra… ) De mi délben még az utunk felét sem tettük meg, viszont rengetegszer hívtuk kétségbeesve a Bélát, hogy hol tartunk éppen…. Ő ugyan mindig nyugtatgatott minket, hogy semmi gáz, de egy idő után már ő is csodálkozott, hogy milyen lassan haladunk, szóval felhívta Delut, hogy másnap érkezünk J
Haladunk szép lassan az Aranyos-völgyében.... ... és mérgelődünk a szemét miatt!
Pietroasa után gyönyörű szakasz következett...
... bár innen még lassabban haladtunk, az inkább terepjáróknak való úton. És mivel már úgyis mindegy volt, rengetegszer megálltunk fényképezni és gyönyörködni a tájban. Persze az elmaradhatatlan szemétkupacok itt is megvoltak....
Kb. délután háromra érkeztünk meg Bogatelepre, ahonnan még mindig várt ránk jó pár kilométer erdei úton. Megszálltunk a panzióban, és csaptunk egy kényelmes sétát. Ismét megcsodáltunk pár gyönyörű vízesést, sőt én egy kicsit tovább is sétáltam a többieknél fényképezgetni. Több helyen elmosta az eső az utat, kidöntötte a fákat, aztán egy hatalmas kőomlás miatt vissza is kellett fordulnom. Este a panzióban próbáltunk tudakozódni, milyen út vár ránk tovább a Pádisig, azt mondták, személyautóval nem indulnának el.
Találkozik két patak... Belépni tilos! Mi is inkább bemászunk....
vadvizekben nincs hiány
Szerencsére a mi nem Kit-tel utaztunk, így az autó nem nyilvánított hangos véleményt...
... Pádis ...
út a menedékházhoz - Cetatile Ponorului - a legkisebb terepjáró
A korai indulással viszonylag korán megérkeztünk a menedékházhoz. Gyors megismerkedés Sanyival, a gondnokkal, majd felcuccolás után nekivágtunk Deluval az erdőnek. Minden lépésnél úgy éreztem, ennél szebbet már biztos nem látok, és mindig tévedtem.
Ösvény a Csodavárhoz a Csodavár kapuja ... és ahol lejutunk hozzá....
.. aztán visszanézünk, honnan jöttünk le.... útközben itt-ott havat látunk (július!) megnézzük a Csodavár vízesését
A magas vízállás miatt nem a barlangon megyünk keresztül, de elsétálunk a másik bejáratához, ahol akár hócsatázhatnánk is.
Aztán Apa lefényképezi a légykupacot a másik kupacon , de csak itthon tudom meg, mi van a képen.
Meglátogatjuk a jégbarlangot
A kilátókban (elég öregecske építmények már)
Képek fentről: középen a Csodavár vízesése
Ilyen pontokra épültek a kilátók
A menedékháznál magyar volt a gondnok, így Deluval is könnyebben szótértettünk, aki elvitt minket egy Csodavár-túrára. Több helyen megcsodáltuk a júniusi havat, megnéztünk egy jégbarlangot, csináltunk rengeteg fényképet, láttunk mócot az ő lovaival, túra után pedig ettünk egy finom gulyást a menedékházban. Aztán elindultunk haza, és estére megérkeztünk. Szerencsére dobtam pénzt a hátam mögé, biztos ami biztos (hiszen a Galbena-túra elmaradt az egynapos csúszás miatt), és vissza is tértünk!!! Szóval még nincs vége a Pádis-környéki kalandoknak!
