2006. 08. 17-27.
… egyszer a Béla azt mondta, ha igazi bulis nyaralást akarunk, nézzük meg Vama Vechet. És mi akartunk.
haladunk a "festői" úton
Hajnalban indultunk a Hörmi kocsijával, elöl a „nagyfiúk”, hátul én a kicsikkel. Az utiterv szerint 1100 km állt előttünk, tehát kb. 21 óra autókázás. Arra gondoltunk, vezetünk hárman felváltva, így talán másnap délelőtt odaérünk, de végül végig a taxisunk vállalta magára a sofőrködést. Mivel igyekezni akartunk, nem tartottunk túl sok pihenőt útközben. Tehát ugrottak a cigiszüneteim, nyomorogtam a hátsó ülésen, szerintem sosem álltunk meg pisilni… szóval egy idő után nekem már rémálom volt ez az utazás. Így akkor sem tudtam kellő lelkesedéssel tiltakozni, amikor valahol Petrosani környékén a fiúk felvetették, hogy innen van egy rövidebb út (ez ugye Erdélyben mindig izgalmast is jelentJ), ráadásul a Hörmi térképe zölddel jelöli, tehát „festői” – talán próbáljuk meg. (7/A út a Fogarasokon keresztül) Szó se róla, festői volt… Csak annyira szar, hogy arra már nem maradt idő, hogy megálljunk pár percre „szükségletelni”, esetleg fényképezni, ha már „festői” – így is kb. 20 km/h-val haladtunk. Vicces volt, ahogy száguldó Daciák előznek meg minket, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után. Szóval szépen ránkesteledett.. A környéken több helyen láttunk a patak partján kempingezőket, mi is tanakodtunk rajta, de szerencsére beértünk egy hegyi faluba, Voineasaba, ahol még szállást is sikerült találnunk. Megismerkedtünk az egyetlen lakótársunkkal is – egy román fiatalember volt Bukarest környékéről -, akivel később lementünk kocsmázni. Érdekes beszélgetéseket folytattunk vele – jobb híján kézzel-lábbal J
Reggel továbbindultunk „festői” utunkon, és valahogy elvergődtünk Pitestiig, onnan pedig szinte már száguldottunk Bukarestig. Itt ismét volt egy kis lassítás, hosszú kilométereket araszoltunk putrik mellett végig, elképesztő dög- és égett gumiszagban, felváltva kordék, Daciák és luxusautók társaságában – ez volt a körgyűrű J, de utána autópálya Fetestiig. Konstancában inkább kihagytuk a tengerpart megcsodálását, a nagyrésze ugyanis lakótelep, kikötő, hajógyár… stb, és siettünk közelgő uticélunkhoz.
Este fél hét körül érkeztünk meg, és először nem is voltunk benne biztosak, hogy jó helyen járunk, aztán végre rátaláltunk. Homokos tengerpart kilométereken keresztül, egyik végén a konstancai hajógyár, másikon a határőrök ücsörögtek műanyag kerti bútorokon, napernyő alatt. És ez az egész egy hatalmas hippy feeling! Felállítottuk a sátrat közel a határhoz, és nagyon közel a tengerhez egy magaslaton, ahonnan gyönyörű kilátásunk volt – éppen a naplementére. Fizettünk is valami minimális összeget a sátorozásért, de már ki emlékszik rá? Bár a sátoron talán még mindig ott van a cetli J.
fürdés naplementében / kilátás reggel
És Vama Veche! Ódákat tudnék zengeni róla, mindig ilyen helyre vágytam nyaralni, pedig annyira nincs semmi, csak az az életforma! Amíg a szem ellát csak a tenger és a pusztaság, sátorerdő és vidám emberek. Azon a hatalmas területen szinte semmi árnyék (és legalább 35-40 fok!), két nyilvános wc (némi jóindulattal…), és még nyilvánosabb több hektáron J. Este élőzene a színpadon, kocsma kocsma hátán (és viszonylag olcsók), kirakodóvásár és szinte mindenhol rock szólt! Meglepően sok luxusautó, bérelhető kajakok, egy hajóroncs, amit nappal elleptek az emberek, napsütés és tenger, tenger, tenger! Két autóban töltött nap után igazi Hawaii volt!
via vama veche / hippy szemetes
Beeveztünk a hajóroncshoz, ahol a Pipi azonnal belelkesült, hogy milyen magasról ugrálhat fejeseket, engem meg vert a víz a hatalmas rozsdás roncsot látva, de annyi ember ugrált róla, hogy gondoltam: egyszer élünk! – és én is felmásztam. Aztán ácsorogtam egy izén, bámultam lefelé a nagy mélységbe, és nem bírtam elszánni magam… mögöttem meg gyűltek az emberek, morgolódtak és elégedetlenkedtek, amíg a kisfiam le nem segített. És marha jó érzés volt, csak nagyon rövid – persze nem próbáltam meg még egyszer. Nemsoká viszont jöttek a vizirendőrök – vagy valami hasonló – és elzavarták az embereket, akik pár perc múlva persze újra ott voltak.
Minden nap többször találkoztunk egy öreg nénikével, aki csoki barnára volt sülve, sétált egész nap a strandon a piros tangájában, és láthatólag mást sem csinált, csak élvezte az életet. És mindig mosolygott.
A szomszéd sátorban egy román család lakott, akik láthatóan utáltak minket. Rendszeresen volt valami, amiért ránkszóltak, vagy éppen pofákat vágtak ránk, egész addig, amíg a Bebi meg nem ismerkedett velük. Itt sem különösebben zavarta, hogy se őt nem értik, se ő nem ért egy szót sem, folyamatosan „barátkozott”… így a végén még el is búcsúztunk egymástól. Egyébként csak első este láttunk egy magyar rendszámú autót, de reggelre az is elment.
Mindig terveztem, hogy írok egy fejezetet az utazások alkalmával felfedezett klotyókról, na ezen az úton bőven jött hozzá „élmény”. Itt pl. a rendes reggeli program az volt, hogy az emberek elindultak papírtekercsekkel felszerelkezve az út túloldalára, aztán bolyongtak a mezőn a kupacokat kerülgetve. A parttal párhuzamosan fut a földút, tenger felőli oldalán a sátorváros, másik oldal végig a „wc”. Bokor óne. A látvány – és a használati élmény – leírhatatlan J. Aztán ott van a két hivatalos wc, amiből az egyiket sosem találtunk nyitva, a másik elég messze volt, viszont itt 1 Leiért lehetett ivóvizet venni. Bármennyit ugyanannyiért, és a használati díj is ennyi volt. Először elsétáltam a Bebivel, hogy fogat is moshassunk valahol. Úgy tűnt, ez csak pár cölöp náddal körbekerítve, később jöttem rá, hogy van itt három wc, meg három zuhanyzó és egy mosdókagyló kívül, itt ül a nénike. Kb. el tudtam mutogatni, hogy szeretnék vizet venni, fogat mosni, és wc-re menni. Ő meg folyamatosan mutogatott a lábamra, és nem értettem mit akar, aztán levette a papucsát rátuszkolta a lábamra, és belökött a wc fülkébe – na akkor már értettem, hogy talán nem mezítláb kellett volna jönnöm! Bár meglepően tiszta volt, azért mégis taposós…. Amikor kijöttem, benézett utánam, és valamiért elkezdett szidni, de ezt sem nagyon értettem, gondolom elég bugyután bámulhattam rá, mert megmutatta, hogy illik kitakarítani magam után. Ah! Az a rohadt civilizálatlan Közép-Európa! Na mindegy, ezt is megtanultam, és hogy a papírt nem dobom bele, azért van ott a szemetes. Persze a végén tudtomra adta, hogy semmi gáz, jó vagyok nála a kölykömmel együtt, jöjjünk máskor is J. (Aztán legközelebb már nem kért pénzt tőlünk a vízért.) Egyébként meg tengerre néző wc volt, már ezért megérte! Na igen, biztos jellemző, hogy nekem ezek a vidám emlékek, viszont a Hörmi pont ettől akadt ki…
…. szóval másnap már pedzegette, hogy tovább kéne állnunk, vagy keresni valami civilizált szállást. Amitől persze én háborodtam fel baromira, de ők győztek. Délelőtt elindultak a Pipivel, hogy „átsétálnak” Bulgáriába körülnézni. Egy szál fürdőgatyában. Kicsit később visszajöttek az útlevelükért (mert annyira még nem Európa), meg papucsért (mert annyira már forró volt a talaj). Ez a kis séta majdnem egy napig tartott…. Elmondásuk szerint, a határőrök úgy néztek rájuk, mint a marslakókra, és abszolút nem értették, honnan a francból jönnek, hova a francba akarnak menni, és mi a francért?! Viszont – számomra a mai napig érthetetlen okból – este úgy jöttek vissza, hogy akkor cuccolunk, és menjünk.
Így hát reggel elindultunk, és ismét eltöltöttünk egy rohadt meleg napot a kocsiban. Még sosem voltam Bulgáriában, és számomra a látvány döbbenet volt! Végig lepattant házak, elhagyatott gyárak… látható nyomor mindenhol. Errefelé semmi nyoma nem volt a turizmusnak, és napok alatt sem találkoztunk kedves, mosolygó emberrel. Undokok voltak a közértben, az étteremben…. szóval nem lettem rajongó. Elmentünk Albenáig, és nem találtunk semmit!!! Valami kis faluban ugyan mondták, hogy van egy hely, ahol sátorozni szoktak, de amikor megláttuk, az volt az igazi döbbenet! Egy iszonyú magas, meredek sziklapárkányon álltunk, ahol volt valami kis temetőféle is, kalandvágyó sziklamászó-búvároknak biztos paradicsom, egy kisgyerekkel viszont… Sőt! Egyikünk sem jutott volna le épségben a tengerig! Bár tényleg gyönyörű volt.
Szóval bementünk Albenába, és baromira nem jött be. Zsúfoltság mindenhol, a tengert talán nem is láttuk, szabad szállás sehol, tehát elindultunk visszafelé, mert valahol az út mellett – még közel a határhoz – láttam egy pici kemping táblát. Mire megtaláltuk már sötét volt, de akkor már bármi jó lett volna. Így jutottunk el a White Lagune nevű öbölbe, ahol volt egy „szálloda” – kb. arab-szocreál stílusban, meg egy kemping. Mivel baromi gyűröttek voltunk, kivettünk egy szobát arra az éjszakára. Hosszas mulatságos tárgyalást folytattunk a recepciós csajjal, aki teljesen megőrjített minket a bólogatásaival – időnként bulgárul, időnként európai módon – szóval sosem tudtuk, hogy most igen vagy nem, de végül csak szobához jutottunk. Este minden erkélyen grillparti volt, bömbölt a helyi lagzilajcsi, reggel meg ló legelt az ablakunk előtt, szóval hangulatos volt. Másnap körülnéztünk az öbölben, béreltünk sátorhelyet és maradtunk pár napot. A Hörmi csajozni tanította a Pipit, meg időnként titokban elvitte sörözni, szóval volt móka meg kacagás. A lovak továbbra is a közelünkben legelésztek, tehát a természetközeli élmény is megvolt. A zuhanyzó elég kulturált volt, bár egyszer sikerült bezárni magamat egy bolgár csajjal, aztán kiabáltunk segítségért, meg dörömböltünk, és persze senki sem hallotta, de valahogy végül csak kiszabadultunk, viszont utána mindig csúnyán nézett rám, ha találkoztunk. És megismerkedtünk a dokival meg a csajával, akinek segítettem sátrat állítani, és egyszer együtt is vacsiztunk velük az étteremben, ahol volt valami nem túl jó élményünk a kajarendeléssel, csak már nem emlékszem, hogy mi. De ettünk mindenféle halakat. Az öböl végig nagyon hangulatos és szép, és abszolút nem volt zsúfolt, de a szemét mennyisége itt is elég illúzióromboló… Elsétáltunk a távolabbi büféhez apró sülthalat rágcsálni, itt újabb gyöngyszem került a budigyűjteményembe. Ez tartozott az egységhez, megközelítéséhez egy szeméthegyen kellett átmászni, mögötte pedig már egyből a strand volt.
white lagoon / szomszédság
esténként / csak pihizünk, strandolunk
gyűjteménybe
Egy nap elmentünk megnézni egy közeli félszigetet, amit esténként láttunk a kempingből, milyen szépen ki van világítva, gondoltuk valami turistacsalogató lehet. Igen, voltak romok, éttermek, sétatút…. Kaliakra római-bizánci eredetű romjai vannak itt, akit érdekel, nézzen utána :-). Én már megtettem, és így azt is megtudtam, hogy ez az északi terület Bulgária tengeri nemzeti parkja, most már értem, miért nem voltak errefelé szállodák és egyebek. Ott csak csodálkoztunk ezen, mivel amit láttunk a tengerpartból az nagyon szép volt, így remélhetőleg az is marad.
Kaliakra
Szóval pihiztünk pár napot ebben a kempingben, aztán úgy gondoltuk hazafelé másik utat választunk (ráadásul Konstancában kicsit elkavarodtunk, így tényleg teljesen másfelé mentünk), és beiktatjuk még Verespatakot a programba, úgyis éppen zajlott a FánFest. Mióta láttuk az Új Eldorádót, azóta terveztük, hogy megnézzük egyszer, s amikor erről beszéltünk A Bélával, ő mondta, hogy minden évben rendeznek ott egy pár napos fesztivált (SzénaFeszt) koncertekkel.
Busteni / Cetatea
Rasnov tájkép / verespataki ház
Tehát most kihagytuk a térkép szerint „festői” útvonalakat, és haladtunk a biztoson, ami egyébként szintén gyönyörű volt végig. Csak a szeméttel telidobált parkolók rontottak valamit az összképen. Valahol a Bucecben egy hangulatos üdülővárosban, ami erősen emlékeztetett a Tátra vagy Svájc hangulatára – nevezett Busteni -, majd valahol a Fogarasi havasok lábánál találtuk meg esti szállásunkat (Victoria közelében), egy erdei úton… rémlik, hogy valami táblát követve jutottunk oda. Ahogy megérkeztünk, azonnal estem egy hatalmasat, és próbáltam úgy csinálni, mintha nem fájna. Nagyon kedves házaspár volt a házigazdánk. Megmutatták a zöldséges kertjüket (érdekes volt, zsúfolva növényekkel, meg valami fura medencével) ahonnan a vendégeket is ellátják, és egy őzikét is tartottak. Rajtunk kívül osztrák vendégeik voltak még, akik meglátták a kocsi rendszámát, és azonnal azt kérdezték, mikor indultunk, hol voltunk, és tudjuk-e, mi történt Budapesten? Előtte nem sokkal hívtam a húgomat, hogy minden rendben van-e, ő mesélt a viharról (aug. 20.), egyébként biztos bepánikoltam volna attól, amennyit én németül megértettem. Miután kényelmes ágyakban jól kialudtuk magunkat, alaposan megfürödtünk és bereggeliztünk, továbbindultunk, és végül kora délután elértük Verespatakot. Még a film után is gyomorszorító volt a látvány. Valaha gyönyörű házak lepusztuló-félben, egy félig lebányászott hegy… és mindez miért? Viszont kihaltnak éppen nem volt nevezhető, mert a fesztivál miatt rengeteg ember látogat ide. Kicsit kocsmáztunk, aztán elindultunk megnézni a város maradékát. A kis templom melletti temetőben megbeszéltük, hogy Apa meg a Hörmi vigyáznak a Bebire, mi pedig elmegyünk fényképezgetni a Pipivel a romos házakat, majd találkozunk a kocsmánál. Bő fél óra múlva jöttek velünk szembe a Bebi nélkül! Először mindenki csak nézett bután, aztán kitört a pánik. Visszatekintve burleszk-szerű lehetett, ahogy rohangáltunk fel-alá mindenfelé és kérdezgettük az embereket, de akkor, ott rettenetes volt! Hatalmas erdő közepén, egy romos városban, több ezer ember között elveszteni egy három éves gyereket…. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, nekünk nagyon hosszúnak tűnt, jött a hegyi házak felől egy ember, karjában a síró Bebivel – na az megint leírhatatlan érzés volt! Csak nyújtotta a kezét, és azt mondta: anya, te meg hol a francban voltál? Az ember persze csak románul beszélt, hálálkodtunk volna neki, de csak megsimogatta a gyereket és otthagyott minket. Hú, még most is hülye érzés, ahogy eszembe jut. Persze alig egy óra múlva már megint barangolt volna mindenfelé, de már résen voltunk. Na, a trauma után egy jó meredek ösvényen felmásztunk a hegyre, ahol valójában a fesztivál zajlott. Eltöltöttünk ott legalább fél órát, amikor elkezdett szakadni az eső. Tanakodtunk, hogy állítsunk-e esőben sátrat, vagy keressünk szállást, de előbbihez kedvünk nem volt, utóbbi meg reménytelennek tűnt, ezért úgy döntöttünk, továbbállunk, hogy még sötétedés előtt találjunk valamit. Szóval voltunk is meg nem is…. Ennyit a FánFesztről. Lefelé még csúszkáltunk egyet a sáros ösvényen, a Pipi is esett néhány tízmétert lefelé, de valami jó kis tüskés bokor végül csak megfogta, tehát végül minden remekül alakult.
aranybánya / FánFest
Úgy döntöttünk, az Aranyos völgyét választjuk hazafelé, időnkbe belefér, nézelődünk egy kicsit, bár egy töredékét láttuk már, és tudtuk, hogy rossz az út – megérte... Útközben elhaladtunk egy mulatságos esküvői menet mellett, araszolgattunk pár tehéncsorda között, és vadregényes, erdős tájon haladtunk végig, bár amikor falvakon mentünk át, vérzett a szívünk a természetért. Minden település szélén tele volt a meder szeméttel, sőt általában az utcákon is bokáig ért. Rengeteg ember ácsorgott mindenhol, elhanyagolt, összetákolt házak, piszok és igénytelenség. Este egy panzióban szálltunk meg, ahol asztalos volt a házigazdánk, ami meg is látszott mindenen. Olyan gyönyörű faragott bútorok voltak a szobákban, hogy csuda! Utolsó nap még megálltunk Scerisoaranál, hogy megnézzük a barlangot. A parkolóban már várják a „fejvadászok” a turistákat, hogy jeeptúrára vigyék őket, de mi inkább a gyaloglást választottuk, eleget szorongtunk így is az autóban. Végül is fogalmam sincs, hogy mi a híres scerisoarai jégbarlangot néztük-e meg, vagy egy másikat a sok közül (gyanítom, hogy mi inkább valami archeológiai múzeumban jártunk), de itt is volt vezető, aki bevitte a csoportokat, láttunk dekorációs koponyákat, másztunk létrákon, megcsodáltuk a földből feltörő patakot… szóval minden rendben volt. Visszafelé majdnem szekereztünk, de a fiúk nem akartak stoppolni L.
Itt tulajdonképpen véget is ért két hét nyaralásunk, estére szerencsésen hazaértünk.
